Alsó-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 7., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
növények rendkívüli változatos termelése lehetséges. Ez a kedvező természeti és gazdasági-földrajzi adottság különösen kihasználható a Duna—Tisza közén (természetesen a termelés állandósításával: öntözéssel). A magyar medence talaja üledékes fenéktalaj. Homokos fajtáját szereti az erdő, az alacsonyabb ártérszint öntözéstalaját pedig az ártéri (lápi) erdő. Faféleségek közül a löszön tarka-erdőt, a homokon nyírt és nyárt, az ártérben északon nyírt, füzet és délnyugaton tölgyet találhattak az ott lakó népek. A Duna—Tisza közén kőris- és tölgyerdők voltak zömmel. Ebben a földrajzi környezetben uralkodó ősfoglalkozás a vadászat és halászat volt, mert a differenciált növényformáció ellenére is az emberi táplálékot nyújtó növényekben meglehetős szegénység mutatkozott. A pangó sekély vizekből nagy- mennyiségű és jó minőségű hal szolgáltatta a fő táplálékot. A Duna—Tisza közi homokhátakat a jégkorszak utáni időben hordta ki a szél a folyók medréből és ezeken kedvező éghajlati, hőmérsékleti és csapadékviszonyok mellett képződtek az erdők és helyenként a füves puszták, A homokhátság hatalmas erdeje elválasztó sáv volt a Duna Visegrádtól Mohácsig terjedő szigete sorozatán települt vezér! törzsek: Tass, Solt és Ölle, valamint a Dráva és Duna szögét elfoglaló Botond, és a Körösök vidékén települő Ond törzse között. A mocsarak és folyók szigetein, épült földvárak védőtöltései a szénaraktárak védelmiére készített hazai első vízépítkezések voltak, és az erdők töltötték be a határsáv szerepét, mint ekkor még legértéktelenebb területek. A szervezett gazdasági élet első gócpontjai a liget- erdőövezet oázisszerű, szántóföldi termelésre alkalmas foltjai és a folyómenti ártéri, szénagyűjtő raktárak és halásztelepek voltak. Ilyen utóbbi jellegű települések keletkeztek Tass és Solt határában, majd később mindenütt az ártér peremén. A településeken folyt a gazdálkodás, az ekésművelés, a váltógazdaság (kettős, majd hármas vetésforgó), mely az égetéses gazdálkodásból mesterséges trágyázással a középkorban gyümölcs^, szőlő- és kertgazdálkodássá fejlődött. A pusztai rideg állattartás és erdei állattartás keveredéséből jött létre az istállózó állattartás'. A mezőgazdasági terület térhódítása kezdetben az erdők, mezők és mocsarak ellen irányult. Később egyedül és kizárólag az erdők ellen. Eltűntek Kecskemét, Nagykőrös és Kiskőrös kőriserdejei az, Alpár és Pusztaszer mellettiekkel együtt. Megszűnt a szélvédettség, a talajhőmérséklet szélsőséges ingadozásba kezdett, növekedett a párolgás és csökkenni kezdett a levegő páratartalma és a talajnedvesség. Megváltozott a makroklíma és mezoklíma. E folyamat legelőször a, Kiskunság és Nagykunság területén, az ország ma legfátlanalbb vidékén játszódott le, és ez volt az a csatatér, ahol győzött a puszta az erdő felett. E szomorú győzelem onnan terjedt azután tovább az Alföld többi részeire is a török hódítás és német rablógazdálkodás következtében. A vízháztartás megváltozott, egyes területek kiszáradtak, mások elvizenyősödtek, egyszóval a vízrajzban változás állott be. Az erdőirtás mellett az állatjárás következménye az lett, hogy eltűntek Alpár történelmi nevezetességű síkságának dús szénatermései, melyek az árvizek iszapjától öntözve, királyi ménesek kaszálóivá váltak. A gazdasági ágak jelentősége növekedett, és ez maga után vonta a vízhasznosítások és vízimunká- latok fejlődését is. A vízgazdasági vonatkozások a következők voltak: az állattenyésztés a szénaraktárak védelmére életre hívta a védgátépítést, a halászat egy gazdagabb termelési ággá fejlődött, a tógazdálkodássá. A mezőgazdaság gabonáját a malmok vízhasznosításával tudta megőrölni, a lecsapolt területeken tudott termelni, és csatornázással tudta a termelést biztonságosabbá tenni, valamint öntözéssel kertművelést is létrehozni. A halászat és sószállítás fejlesztette ki a víziközlekedést, melyet azután a termékek cseréje, a kereskedelem kialakulásával egyre jobban tökéletesített. A gazdasági tevékenység a vízépítkezésekkel együtt hozta létre a nemzetségek kirajzásával az apró mezőgazdasági falukat, melyeknek templomai a ligeterdők között éppen úgy kiemelkedtek a Kiskunságban is, mint a Dunántúl és az Alföld többi részén. Minden falunak, vagy falucsoportnak volt közös malma, halastava, forrása, vagy kútja. Tehát az ivóvízellátás kezdeti formái találhatók voltak. A földművelés termékei a búza, rozs, árpa, zab, köles, hüvelyesek, kender, len mellett megjelent a szőlő is a homokhátságokon. A zöldség- és gyü- mölcskertészet is adta termékeit, hagymaféléket, paprikát, diót, almát, körtét, cseresznyét, meggyet, szilvát. A magyar medence vegetációja mintegy 1200 növényfajban gazdag. A Dráván, mint a halászat gazdasági-földrajzi választóvonalán felül a Kárpát-medencében a halászatot a magyarság fejlesztette ki, melyre a szerszámok gazdag differenciáltsága a bizonyíték. A Duna —Tisza közén a halasok túlnyomó része folyók mellett feküdt, egyrésze pedig kisebb horpadásokban a peremvidékek felett is. A középkori halászat átmenet volt az ősi és a későbbi okszerű elveken alapuló halászat között. A vizáközlekedés szállította, a hegyvidék áruit: a sót, fát, építőanyagot az Alföldre, s az élelmiszereket pedig vissza a felvidékre. A hajókat állati és emberi erővel vontatták. A vízierőhasznosítás eszközei voltak a kanalas malmok, a felül- és alulcsapott malmok, valamint a hajómalmok. A Dunán és Tiszán hajómalmokat használtak, melyek a hajózást nem akadályozták, s a vízingadozást követhették. A középkor virágzó gazdasági életét és az ezt kísérő víziépítkezéseket a török hódoltság gyilkosságai követték, melyeknek eredményei üszkös romok, hatalmas kiterjedésű parlagok, puszta bozótok lettek. Az erdők pusztulásával megjelent a futóhomok és szik. Harminc-negyven falu helyén nagyhatárú alföldi parasztvárosok jöttek létre. A mezőgazdaság visszaszorult és teret engedett a szilaj pásztorkodás- nak. A falvak határai legelővé alakultak. Az ország kirablása az erdők további irtásával folytatódott. 4 7 TVK 25
