Közép-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 6., 1965)
VI. fejezet. Öntözés
levonjuk a mezőgazdasági művelésre nem alkalmas (csatornák, utak, belsőségek stb.), továbbá különféle (mezőgazdasági, talajtani, topográfiai, műszaki, gazdaságossági stb.) okok miatt az öntözésből már eleve kizárt területeket, és az így megmaradt területet szorozzuk — talajkategóriánként — a megállapított öntözési százalékkal. 1.2 A múlt és a jelen A TVK területén az öntözéses gazdálkodás bölcsője Budapest és környéke volt. A főváros kisvízfolyásai mellett, már az első vüágbáború előtt telepedtek le a bolgárok, akik a fogyasztók közelében termelve kezdték meg az öntözéses konyhakertészet meghonosítását. A két világháború között még jellegzetes volt a lóval hajtott járgányos vízkivétel, melyet hamarosan kezdett felváltani az elektromos kis szivattyú és a könnyű, stabil robbanómotor. Öntözési módjuk a kalickás, bolgár öntözés volt, mellyel hatalmas terméseredményeket értek él. A nagy termések — megfelelő talajerő-utánpótlás nélkül — kizsarolták a földet. Kezdetben a bolgárok csak pár évig dolgoztak egy-egy területen, majd újabb gazdagon termő területeket béreltek, később azonban egy területen mardtak és hatalmas trágyázással állandósították területük termőerejét. Ezeken a területeken alakultak ki a paprika, káposzta, paradicsom, répafélékből a kertészetek forgói. A második világháborút megelőző időben a kertészetek a város peremén lévő majdnem minden területet behálóztak, és terjeszkedésük megindult Csepel-szigetre és Alsónémedi, Vecsés és Manor területére is. A vízfolyások hiánya folytán mind, erősebben indult meg a területek öntözése ásott kutakból. A terület növekedése során az élelmesebb kertészeknél megjelentek a kismélységű fúrott kutak is. Az elmondottak szerint, a felszabadulást megelőző időben a területen tehát nagyüzemi öntözés nem fejlődött ki. Bár a terület hegyvidéki részein, a völgyekben, rétek, legelők öntözésére a feltételek biztosítottak voltak, rendszeresen ilyen öntözésekre nem került sor. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a vízfolyások vizét a vízimalmok vízjoga kötötte le, a malomtulajdonosok pedig ragaszkodtak víz jogukhoz akkor is, ha a vizet csak jelentéktelen mértékben használták fel. A területen az öntözés fejlesztését az Öntözésügyi Hivatal felállítása sem változtatta meg, mert elsősorban a Tiszántúlon és a domborzatilag nyugodt, sík alföldi területeken:, fcözépkötött talajon alakítottak ki nagyobb öntözéseket. A lazatalajú, domborzatilag nyugtalanabb területek öntözésének — akkori viszonyok szerint — nagyüzemi eszköze, a MÄVAG ..Úttörő” esőztető berendezése sem terjedt el, és csak egyetlen „Úttörő” berendezés üzemelt Nagytétényben, az Országos Öntözésügyi Hivatal kísérleti telepén. A felszabadulás után a 3 éves terv és az első 5 éves terv időszakában kezdődött meg az öntözéses gazdálkodás tervszerű fejlesztése. 1948-ig ez sem más azonban, mint a sok egyéni kertészet talpraállítása, a háborús károk megszüntetése, az öntözéshez szükséges szivattyúk, motorok pótlása és újbóli üzembeállítása. Az első nagyüzemi öntöző telepek építése 1948— 49-ben indult meg (Törökbálinti A. G. érdi kertészete, a szentendrei „Április 4.” tsz., a dunabog- dányi 230 ha-os öntözőtelep, a Pomázi Á. G. Budakalász, a makádi legelő, a sződligeti öntözőtelep stb.). Ezek a telepek közvetlen dunai vízkivétellel, sávos csörgedezte!» és barázdás áztató öntözési módok alkalmazására készültek. A telepek tereprendezés nélkül, anyagárkos kivitelben, burkolatlan csatornákkal készültek, ezért legtöbb telepnél a csatornák szivárgási vesztesége miatt már a csatornák öntözővízzel való teljes feltöltése sem sikerült, és ez üzemelési nehézségekhez vezetett. Szükségessé vált ezért a telepek jelentős részén betonburkolat utólagos készítése. További nehézséget jelentett, hogy a telepek általában nem sík területűek, és még anyagárak nélküli kivitel esetén is csak jó gyakorlattal rendelkező irányító szakemberek vezetésével lehetne a táblákon belüli ideiglenes vízelosztó hálózatot az öntözés előtt elkészíteni, biztosítva a nagy munkaerő igényt. Ez végeredményben oda vezetett, hogy a műszaki hibákra és a munkaerőhiányra való hivatkozással legtöbb öntözőtelep éveken át nem üzemelt. Ezek miatt a nehézségek miatt, azok áthidalására, az öntöző főcsatornát részben — a szivattyúállás és az öntözőtelep legmagasabb pontja között — földalatti vasbeton nyomócsővel helyettesítették. A főnyomócső a Papp-féle folyamatosan gyártott beton, majd vasbeton nyomócső volt, 200 mm-es átmérővel, melyhez burkolatlan, vagy burkolt földcsatornák csatlakoztak. Ilyen telep pl. a Halásztelek „Szabad Május” tsz. öntözőtelepe is. Bár az említett telepnél a megoldás helyessége igazolódott, a rendszer nem terjedt el. Jelentős változást hozott az 1955. évtől kezdve a hordozható esőztető öntözőberendezések megjelenése. Ezeknek a berendezéseknek használata feleslegessé teszi a táblákon belüli elosztóbálózat ismételt kihúzását és lehetővé teszi a nyugtalanabb és lazább talajú területeken is az öntözést. A terület természeti adottságai (nyugtalan felszín, laza talajok) és termelési berendezkedése (kertészet) miatt fontos tényezője lett ez az öntözési mód. az öntözés fejlődésének. A felszínalatti nyomócsöves esőztető ötözőtelepek először a Papp-féle betoncsővel készültek. Mivel csak 4 atmoszféra üzemi nyomást bír, sor került az azbesztcement nyomóvezeték alkalmazására. Ilyen telepek Nagybudapest területén épültek Rákosszentmihályon („Augusztus 20” és „Dózsa” tsz.), Rákospalotán („Béke”), Budatétényen („Béke”), továbbá Pomázon és Balassagyarmaton. A hordozható csöves esőztető berendezések megjelenése változást hozott a felszíni öntözésre épült öntöző tel epek üzemelése szempontjából és a nem üzemelő telepek közül is többet átalakítottak úgy, hogy a szivattyúsán ellátott csatornákból üzemeltetik a hordozható berendezést. (Pl. Szentendre „Április 4”, Dunabogdány „Úttörő”, Halásztelek „Szabad Május”, Makád „Új Élet tsz-ek.) 216
