Kelet-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 5., 1965)
XI. fejezet. Víziutak, kikötők
komplex vízhasznosítás céljaira áll majd rendelkezésre. A Sió mint víziút a KGST IL, illetve III. kategóriába tartozik jelenleg. 1.2 A Siónak, mint víziútnak múltja és jelene A Sió—Balaton—Zala vízrendszer teljes vízgyűjtőterülete 14 728 km2, ebből a Sióé 8954 km2. A víziszállításban érdekelt terület a Balatonnal együtt több mint 7000 km2, termékeny és ásványi kincsekben bővelkedik (építőkő, bazalt, bauxit). A régészeti leletek azt igazolják, hogy a Sió mente már a kőkorszakban lakott terület volt (ságvári, borjádi, szekszárdi stb. leletek). A leletekből azonban az akkori víziközlekedésre semmiféle következtetést nem lehet levonni. Az első nyomokat a Sió hajózására a rómaiak idejéből találjuk. A rómaiak i. e. 30 körül hódították meg Pannóniát, és i. u. a hatvanas években Plinius említést tesz egy Peiso (Pelsó) nevű tóról. A régészek és történetírók máig is vitatkoznak, hogy az a tó a Balaton-e, vagy a Fertő. I. u. 292-ben Galerius császár idejében épült állítólagos Sió zsilip maradványai nincsenek feltárva, így a hajózással való összefüggése még nem tisztázódott. Méréseink szerint valószínű, hogy a Galerius- íéle római építmény helyén: a déli és tabi vasútvonal deltájától, a zsidótemető mellett a juti vasúti hídig mélyebb vonulat van, amely a Sió medre lehetett. A kitorkolásra a későbbi írásbeli és tér- képadatok homályosan utalnak. Valószínű, hogy a kitorkolás később teljesen el- homokolódott és feltöltődött s az 1600-as években már a mai kitorkolást említik. A rómaiak munkájának nyomát találták meg az 1913—1935. évi szabályozás nyomán a Sió régi 15+800 szelvényében, az ún. péli hídnál. A Sió szabályozás történetével az 5. sz. TVK III. Árvízmentesítés, árvízvédelem, folyók és tavak szabályozása című fejezete foglalkozik, itt csak a hajózással összefüggő részeket tárgyaljuk. A XVIII. századig nem találunk írásbeli feljegyzést a Sión való hajózásról. Az 1913—1935. évi szabályozási munkálatok során Mezőkomárom és Bor- jád környékén jött napvilágra egy-egy ún. bödön- hajó, amelyet a szakértők több száz évesnek találtak. Valószínűleg halászcsónakok voltak. A XVIII. századbeli mederállapot leírásából azonban arra következtethetük, hogy az egész Sió hosszában átmenő hajózás nem lehetett. A Sió medre ekkor ősmocsár volt. A hét vízimalom gátja felduzzasztottá ugyan a vizet, de azokon hajóval áthaladni nem lehetett. A víz szétterült az egész völgyben, az úszó lápok, nádasok az egész völgyet elborították, pl. Mezőkomárom és Sári puszta (Ozora) között a vízmeder 6—8 km hosszúságban eltűnt a lápok alatt. Valószínűleg ilyen állapotok uralkodtak már az Árpádházi királyok alatt is. Számos akkori határleírásban és törvényben szerepelnek ugyanis a vidéket elmocsarasító vízimalomtöltések. A Sió sem lehetett kivétel. Hajózás kizárólag az akkor még Bétánál betorkolló Sión fejlődhetett ki, mégpedig Szekszárdig, vagy legfeljebb a kölesdi malomig, de csak a közepesnél nagyobb dunai vízállásnál. A legelső ismert tervek; az 1770-ből származó Krieger Sámuel féle terv és az 1776-ból származó Bőhm Ferenc féle terv. Mindkettő már foglalkozik a Sió hajózással. Ezek a tervek a szabályozás után az alsó szakaszon: (a Dunától Bátán át Sióagárdig) 500 q-s, a Balatonig terjedő szakaszon pedig 100—200 q-s dereglyék forgalmát ígérték. A Bőhm—Beszédes terv szerint 1811-ben Simon- tornya alatt megindult szabályozási munka a kölesdi malom elbontása (1820) után már szabaddá tette a hajóutat Simontornyáig. Zichy Ferenc gróf 1825. november 12-i beszámolója szerint a Dunáról Sióagárdig 500 q terhet szállító hajók, ezenfelül pedig, Simontornyáig, 200 q-s hajók jártak. Siófok és Simontornya között ekkor még nem lehetett hajózni. 1848-ig eltávolították ugyan a malmokat, de a meder kiásását a szabadságharc- kitörése megakadályozta. De ha a meder földmunkája elkészült volna is, a Balatonra nem juthattak fel a hajók, mert ott, ahol ma a hajókikötő van — a Sió kitorkoltásánál —, még a XIX. század első felében is csak 30 cm volt a vízmélység s csak a mai rózsaliget tó felőli sarkánál érte el az 1,0 m mélységet (gr. Zichy kormánybiztos jelentése). A felső szakaszon (Siófok—Simontornya között) 1864-ben készült el a meder úgy, hogy azon 200— 300 q-s hajók mehettek s elég élénk hajózás fejlődött ki. Az 1864-ben kiásott meder a nedves évjáratokban — amikor az egész Sió völgy víz alá került — pár évtized alatt elfajult s hajózás megszűnt. A hajókat a Balatonra nem lehetett felvinni, mert útjukat állta az 1863-ban megépült vízleeresztő fazsilip. Az alsó Sió-szakasz hajózását élénkebbé tette az abszolutizmus alatt Halász Gáspár mérnök tervei szerint 1854. október — 1855. júniusban megásott 4,0 km hosszú átmetszés, amely a szekszárdi hídtól a taplósi Duna-ágig húzódott. Ezzel a dunai torkolatát mintegy 30 km-rel feljebb helyezték. Az erre a 30 km-re eső 300 cm-t kitevő középvízi esés mellett magasabb vízállásnál a hajók a csekély sebességű vízben kb. Kölesdig hajózhattak a Sión. Ez a körülmény kétségtelenül fellendítette a Sió-hajózást. A XIX. század elejéig ezen a torkolati szakaszon egészen mások voltak a hajózási viszonyok mint ma. A taplósi és keselyüsi Duna-ág nem volt fel- iszapolódva, az alsó 16,0 km hosszú szakasz régi Duna-meder volt, majdnem álló vízzel, és a teljes feliszapolódásig téU kikötőül szolgált. Az akkor közlekedő 80—200 tonnás hajók a Szekszárdig terjedő átmetszésben, az aránylag szűk mederben elég vízmélységet találtak. A Vízügyi és Hajózási Közlöny szerint 1898-ban a Duna Gőzhajózási Társaság a Sión a következő hajókat járatta. 266
