Kelet-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 5., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
tűkben a víz. Ezt bizonyítja az is, hogy a honfoglaló magyar törzsek mindegyike valamely folyó vagy állóvíz mellékén telepedett le. A maguk és állataik vízszükségletének biztosításán kívül kétséget kizáróan hadászati megfontolások játszottak ebben szerepet, mert a mocsarak, vizek védelmet biztosítottak számukra a meglepetésszerű támadás ellen. Nem véletlen tehát, hogy az ország közepét megszálló vezéri törzs éppen a Balaton, Sió, Sárvíz, valamint a Duna-völgyi mocsaraktól védett területen rendezte be szálláshelyének központját. Ismerétes, hogy a honfoglaláskori törzsfők és nemzetségfők szálláshelyei legtöbbször a mocsarak vagy folyók szigetein épült földvárak, mocsárvárak voltak. Ezeknek gyenge védtöltéseiből arra következtetnek, hogy nem annyira hadászati megfontolásokból készülhettek, hanem a nagyobb telephelyek szénaraktárainak árvédelmére szolgáltak. Ezért a sárvárak, földvárak lehettek tehát a honfoglaló magyarság első vízi építkezései az új hazában, s nem lehet kétségünk; hogy ezen a területen is számos ilyen sárvárat létesítettek. Erre mutatnak a helységnevekben máig fennmaradó elnevezések, mint: Székesfehérvár, Csákvár, Duna- földvár, Várpalota. Jórészt ezeket a sárvárakat, földvárakat fejlesztették tovább a középkorban, s azokat nemcsak megerősítették, hanem mesterséges vízesárkokkal vették körül, vagy a környező terület elárasztásával védték a könnyű támadás ellen. Ismeretes, hogy a tatárjárás idején Székes- fehérvárt is ez és a hirtelen jött hóolvadás mentette meg a pusztulástól. A vízhasználatnak a középkorban leggyakoribb módja volt a halászat. A vízerő hasznosításának pedig országosan elterjedt építményei voltak a malmok. Bizonyosra vehetjük, hogy a vízben és vízfolyásokban gazdag területünkön is virágzott a halászat, és sok vízimalom volt, azonban az erre vonatkozó adatok felkutatlanul hevernek a levéltárakban. Több adat maradt ránk a területre vonatkozó XVIII. századbeli vízrendezésekről, helyesebben inkább erre vonatkozó tervekről. E szerint 1782- ben Tolna megyében a tolnabátai töltésszakasz már fennállott, s ez összefüggött Bőhm Ferenc Sárvíz-szabályozási terveivel, melyből azonban csak a csatorna felső, 28,95 km hosszú szakasza készült el 1776—84-ig. Ez a munka nevezetes a magyar vízépítés történetében, mert hazánkban itt alkalmaztak a lecsapolásoknál első ízben „külvízcsatornát”. E munkával kapcsolatban vannak más töredékes adataink is. 1777. december 30-án kelt helytartó- tanácsi rendelet intézkedett a Sárrét felméréséről és szintezéséről. Ezt a munkát Székesfehérvár és Báta között el is végezték. Másik adat szerint az 1776. év derekán kezdték el Agárdnál ásni a Sárvíz felreszorító csatornáját, amelyet ma Siónak neveznek. A XVIII. század végén és a XIX. század első felében a gabona és gyapjúkonjuktúra hatására megerősödött egyes nagyobb uradalmak végezték vízrendezési munkálatokat. így Fejér megyében a Zichyek végeztek különböző munkálatokat, ezek azonban a vízerőhasznosítás korábban már ismertetett felkarolásával álltak kapcsolatban. A vízrendezési törekvések leglelkesebb támogatója volt József nádor, akinek açsuti birtokán egyaránt szerepet játszott a leesapolás és vízhasznosítás. Ezek azonban elszigetelt, s csak kisebb területre szorítkozó munkálatok voltak. Kelet-Dunántúl természetes vízfolyásainak rendezése a múlt század elején kezdődött meg. 1918- ban királyi biztost küldtek hi a Duna nagy kanyarjainak átvágására és Szekszárd—Báta között töltés emelésére. Ennek a munkának kiegészítő részét képezte a Sárköz lecsapolása a Sárvíz csatornával. A munkálatokat jobbágyi robotmunkával végeztették. A Kapós, Sárvíz szabályozásával lecsapolásra kerültek a mocsarak. A Sárrét lecsapolását több sikertelen kísérlet után Beszédes József oldotta meg. 1854—55-ben vezették az egyesített Kapos— Sió—Sárvíz vizét a tolnai Duna-ágba. A Sióagaárd —Bátai régi meder holt mederré vált. A Sió—Sárvíz völgyének rendezése 1934-ig tartott. A Sió malomgátjainak rendezésével a Balaton vizét mintegy egy méterrel lejebb szállították. 1891-ben épült meg a siófoki állandó zsilip, mely a Balaton vízszínének szabályozását tette lehetővé. A Sió hajózhatóvá tételére törvény is készült, de a végrehajtás elmaradt, a Balaton—Duna közötti állandó víziutat a mai napig nem sikerült biztosítani. A vízfolyások rendezésével a mocsaras területek lecsapolását, a talajvízszint leszállítását érték el. Ezzel lehetővé vált a rét-művelés, sőt, az alluviális területeken a szántóföldi művelés is. Területünkön vette kezdetét a mezőgazdasági vízhasznosítás 1863-ban, amikor a Fejér megyei Sárréten öntözéses termelést folytattak. Jóval később, 1910-ben öntöző (vízhasználati) társulat alakult a Székesfehérvár melletti Hosszú-csatorna (a Gaja patak árapasztója) mentén mintegy 200 ha területtel. A vízgazdálkodás jelenlegi legfontosabb problémájának tarthatjuk az ipar, a lakosság, a települések, városok, községek vízellátását; az ipar, a bányászat szennyvizeinek elvezetését, tisztítását. A közműves vízellátás ezen a területen csak századunk elején indult meg, s 1960-ig lassú ütemben haladt előre. Csak 1913-ban helyezték üzembe Székesfehérvár vízmüvét és közüzemi csatornaművét. 1926-ban létesült a szekszárdi vízmű, 1952-ben a dunaújvárosi vízmű és közüzemi csatornamű. A közüzemű ivóvízellátás aránya a tárgyalt terület jelentősebb ipari városaiban lélekszám %-ra számítva 72—100% között van. A várható , fejlődést véve figyelembe azonban további napi 30—40 ezer ms ivóvízigényt kell majd kielégíteni. A csatornázásba bekötött lakók % száma 10— 30% között van. Várpalota, Dunaújváros naponta mintegy 80 ezer ms szennyvizet, a péti vegyipartelep napi 40 ezer m8 kénsavat, fenolt, ammóniát, kátrány olaj at tartalmazó szennyvizet bocsát a befogadókba. A Nádor-csatornába kerül a várpalotai szénbányák iszapos vize is. Inotán az alumínium23
