Dél-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 4., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
dafa—Komló—Magyarszék környékén, ahol az 500 —800 métert is eléri. A déli mecseki törtön rétegsora: briozoás meszes homokkő és mészkő, osztreás márga, turritellás agyag és márgás agyag. A riolittufás kőzet itt hiányzik (a hegység északi részén gyakori). Az Északi-Mecsekben a helvét slirre tortonai konglomerátum, lithothamniumos mészkő, mollusz- kás homok és laza homokkő, turritellás agyag, tu- fás agyagmárga, diatamás kovapala. konglomerátum, lajta mészkő, briozoás mészkő és helyenként édesvízi rétegek települtek. A középső miocén rétegsorban elég sok vizet tároló kőzet van mind a helvétiben (alsó édesvízi és középső tengeri kifejlődésben), mind a torton- ban. A Mecsek peremén a törtön fedőjében a felső miocén (szarmata) rétegsor 50—100 méteres. Az északi peremen finomszemű márga, délen Pécs és a mórágyi gránitvidék között durva mészkő. A durva mészkő a hegység déli oldalán helyenként a középső triásszal érintkezik és átveszi annak jelentős karsztvizét. A pliocén rétegei a Déldunántúli Vízgazdálkodási Területen a felszín közelében vannak, benne az idősebb képződmények szigetek, ezektől távolodva vastagodik a medencék fiatal harmadkori kitöltése. A pliocén feküjét részben kristályos alaphegy- ségi paszták, részben pedig triászkori alaphegységi tagok alkotják (körülbelül Szigetvár—Szalatnak— Győré—Szekszárd és Aranyosgadány—Hird—Öfalu vonalak között, másrészt a Felsőszentmárton—Ke- szű—Báta vonaltól délre). A hegységektől távolodva a miocén képződmények kiékelődnek, vagy elvékonyodnak és ezekre, vagy közvetlenül az alaphegységre települnek a pannon rétegek. A pannon az egykori partvonalak közelében durvábbszemű. A partvonal részben a mai hegy- ségi peremek mentén halad. Partközeli képződményeket a medencében is elértek mélyfúrásokkal, ami természetes, mert még a pannon is igen nagy területen települt közvetlenül az alaphegységre. A partközeli durvábbszemű képződményektől eltekintve a pannon összlet nagyobb részben vízföld- tanilag kedvezőtlen, amennyiben agyag, márga, iszapos homok, finom homok a túlnyomó. A partközeli rétegsor durvább tagjaitól eltekintve víz- földtanilag csak a felső pannon ún. oszcillációs rétegsora és a felső pannon végének homokja a fontos. Az oszcillációs szakasz idején a bel tó partvonalának váltakozása miatt ugyanazon a területen tavi és szárazföldi rétegek rakódtak le. Ezek közül az egykori folyók homokja és a tavi parti képződmények egy része víztartó. A pannonvégi szárazföldi szakasz homokja inkább csak a süllyed ék területeken jelentős, mert máshol sok helyről lepusztult vagy kedvezőtlenül kiemelt helyzetű. A pannonra hézagosán pleisztocén homokos rétegsor telepedik. Ez csak a belső somogyi süllyedőkben (Nagyatád) és a drávai árakban vastagabb (50—180 m), máshol legfeljebb 30 m. A felső pleisztocén lösz majdnem mindent betakar s az idősebb képződmények, a hegységek magasabb részeit kivéve, csak kicsiny területen tárulnak fel alóla. Vastagsága helyenként az SÖ m-t is eléri. Kevés vizet csak ott tartalmaz, ahol egykori agyagos talaj szintek osztják meg. A Dráva menten es Monacs torul található pleisztocénkori durva homokos, kavicsos rétegsor vastagsága helyenként a 20—25 métert is eléri. Igen jelentős vízadó képződmény. A holocént vékony folyóvölgyi áradmány képviseli. 2.12 A TERÜLET TALAJVISZONYAI 2.121 A terület általános talajtani ismertetése 2.1211 A TÁJ FOGALMA: A TÄJALKOTÖ FÖLDRAJZI TÉNYEZŐK A táj önálló, meghatározott, állandó fejlődésben levő természeti egység, mely a tájalkotó tényezők együttesének hatására alakult ki. A természeti táj fogalmába beletartozik az emberi élet hatására bekövetkezett változás is. Ott, ahol az ember rövi- debb, hosszabb ideig megfordult, jelenlétének, tevékenységének látható nyoma maradt, mely ugyanúgy hozzátartozik a természeti tájhoz, mint egyéb tájalkotó tényezők. A táj egyben természettörténeti kategória is, mert a ritmusos kéregmozgások, éghajlatváltozások összjátékának eredményeként kialakult szakaszos fejlődés pillanatnyi állapotát jelenti. A táj kialakulását, jellegét a tájalkotó tényezők szabják meg. Ezek elemei a szilárd kéreg (kőzet, szerkezet, domborzat), a légkör (éghajlat), a vizek, az élővilág és a talaj. A tájalkotó és egyben talajképző tényezők földrajzi zónánként más-más jelentőségűek. A sarkvidéki övezetben az éghajlat az uralkodó, az egyenlítő vidékén az éghajlat és a növényzet, a sivatagokban a besugárzás hatására fellépő aprózódás, valamint a defláció. A mérsékelt égövi zónában a táj fejlődésének lényeges tényezője a folyóvízi erózió és akkumuláció. Itt a folyóvíz mennyiségét és munkáját meghatározó éghajlati és szerkezeti elemek, valamint az ezek hatásából formálódó domborzat szabják meg a táj alakulását. Hazánkban is a domborzat a táj váza. A domborzat döntő fontosságú az éghajlati elemek eloszlásában. Megszabja a vizek időbeni és térbeni lefutását, továbbá hatással van a növénytakaró kialakulására is. Ebben az együttesben jelentős szerepet játszik az emberi beavatkozás a természet rendjébe, a gazdálkodás, a talajművelés, a növény- takaró megváltoztatása, a talajerózió meggátlása, vagy elősegítése. A domborzat alkalmas arra, hogy azonos tájalkotó tényezők segítségével hasonlóvá formálja a vidéket. Ezen az alapon Magyarország területe nagy egységekre, nagy tájakra osztható. Az ország hat nagytája: az Alföld, a Kisalföld, az Alpokalja, a Dunántúli Dombság, a Dunántúli Középhegység, valamint az Északi-középhegység. A szerkezeti és domborzati alapokon egyesített 47
