Dél-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 4., 1965)
VIII. fejezet. Ivó- és ipari vízellátás
A Déldunántúli Vízgazdálkodási Terület összes lakosainak száma az 1960. évi népszámlálás adatai szerint 671 544 fő. Ebből a városokban (Pécs, Komló, Kaposvár, Mohács) 201 066 fő, községekben 470 478 fő lakik. A vízellátás helyzetét megvizsgálva megállapítható, hogy a területen 3 városi, két községi központi vízmű, 25 törpevízmű, 49 intézményi és lakótelepi kisvízmű, továbbá 745 db ásott és 143 db fúrt közkút található. A terület összes lakosához viszonyított egyes ellátási módok az alábbiak: 1.2 A múlt és a jelen 1.21 AZ IVÖVlZELLÄTÄS MÜLTJA ÉS JELENE Városi, községi vízművekről ellátott 158 700 fő 24% Törpevízművel ellátott 25 765 fő 4% Közkútról ellátott 55 346 fő 8% Intézményi-lakótelepi vízművekről ellátott 31 558 fő 5% Magánkutakról ellátott 400 175 fő 59% 671 544 fő 100% Fentiek szerint tehát a lakosság 41%-a közegészségügyileg többé-kevésbé ellenőrzött, aránylag kielégítő minőségű vizet fogyaszt, míg a fennmaradó 59% közegészségügyileg nem ellenőrzött, többnyire ásott magánkutak vizét fogyasztja. Súlyosabb a százalékos megoszlás aránya akkor, ha a városi lakosságot leszámítjuk, hiszen a falusi lakosság mindössze 28%-a nyer intézményes vízellátást. Tovább romlik az arány, ha azt vesszük tekintetbe, hogy az ásott közkutak és az intézményes vízművek ásott kútjainak vize legtöbb esetben igen változó minőségű, könnyen fertőződhet, továbbá, hogy a Dráva és a Duna menti rétegvizek erősen vasasak és agresszívek. Nagyon sok fúrt közkút áll felhasználatlanul, azok nagy vastartalma miatt. Vastalanításra pedig vízmű hiányában gondolni sem lehet. Az állami gazdaságok víznyerő berendezései sem elégítik ki általában az egészségügyi követelményeket; fertőzött helyen épültek, kezelésük elhanyagolt. A többnyire bő és megfelelő minőségű vizet adó falusi fúrt közkutak alacsony kihasználtságát is a településeken belüli helytelen területi telepítés okozza s így a kutak vonzkörén kívül lakók nem szívesen hordják nagy távolságról a vizet, hanem inkább saját telkükön belüli magánkútjaik vizét fogyasztják. A városi és községi vízműveket általában a vízhiánnyal való küzködés jellemzi, mely a lakosság gyors szaporodásával, bevándorlásával és nem utolsó sorban az életszínvonal általános emelkedésével magyarázható. A vízművek bővítése nem tervszerű, fejlesztésük általában messze a lakosság létszámának fejlődése mögöt marad. A közművel rendelkező városokba telepített ipari üzemek vízigényüket többnyire a lakosság rovására elégítik ki (Pécs, Komló, Kaposvár). Szigetváron a Konzervgyár bővítésekor fúrt kút a községi vízmű kútjának erős vízhozam csökkenését okozta 1.211 Városi, községi vízművek A Déldunántúli Vízgazdálkodási Területen 3 városi és 2 községi központi vízmű van, mely 158 700 fő vízellátását biztosítja, ami az ellátott települések összlakossága 67%-ának, a Vízgazdálkodási Terület összlakosságát tekintve pedig 24%- nak felel meg. A vízművek maximális víztermelése 43 880 m3, melyből 34 130 m3-t rétegvíz, 9750 m3-t pedig karsztvízkészlet biztosít. Az ipari vízelvonás 5610 m3, az egy ellátott főre jutó fajlagos ivóvíztermelés tehát 240 liter. A víz szétosztását 511 km hosszú csőhálózat, a tározást és üzemi nyomást pedig 3 víztorony, valamint 32 tárolómedence biztosítja 16 000 m3 össztározótérfogattal, ami a napi termelt vízmennyiség mintegy 35%-ának felel meg. Pécs. A római uralom alatt Pécs városa már vízvezetékkel rendelkezett. E célra a Mecsek déli oldalán fakadó forrásokat foglalták és a vizet égetett agyagcsövekkel vezették gravitációsan a városba. A város vízvezeték rendszere a török megszállás idején viszonylag igen magas színvonalra emelkedett és lényegében ez a rendszer maradt fenn az 1890-es évekig. Ekkor azonban már annyira érezhetővé vált a megnövekedett lakosságú városban a tervszerű vízellátás hiánya, hogy tovább nem lehetett már halogatni a kérdés kielégítő megoldását. Közegészségügyi szempontok is egyre sürgetőbben léptek fel. Az erősen megrongálódott régi vízvezetékben megfertőződött víz több járványt okozott. Pécs XIX. századvégi vízellátását a Tettye karsztforrás vízkészletére építették; a város akkori vezetősége az 1892—94-es években a Tettye víz ivóvízként történő felhasználása céljából megépítette a ma is üzemben levő, magasnyomású vízvezetékhálózatot, valamint a Tettye fennsíkon az 1000 m3-es tározót és a Damjanich utcai víztárolót. Az 1901—2-es években megépült a Tortyogó-i vízmű az ottani forrásgaléria vizének városba szállítása céljából. A gőzüzemű tortyogói szivattyútelep 10,6 km távolságból 0 250 mm-es nyomócsövön napi 2000 m3 jó ivóvizet szállított a Damjanich utcai víztárolón át a városiba. 1925-ben a város a Tortyogó vízgyűjtőterületén 8 kutat furatott és a víz beszállítására 15 km hosszú 0 300 mm-es ö. v. nyomócsövet fektetett le. A Sziget utcai átemelőtelepet, a Havi-hegyi 1250 m3-es tárolómedencét, valamint 20 km hosszú nagyfeszültségű távvezetéket is ez időben építették. 1939-ben megkezdte a város a tettyei karsztvíz- kutató akna és táró építését, majd pedig bekapcsolták a Hullámfürdő és a Megyeri kutakat is a hálózatba. Az újjáépítés során évekig nem lehetett a város vízellátásának megjavítására gondolni. A tortyogói területen megfúrt 4 db kút csekély javulást eredményezett. E terület az időben továbbra is 5—6000 m3 vizet szolgáltatott. A vízigény 1952-től ismét rohamosan nőtt, mert ekkor már a meszesi települést is a városi vízműnek kellett ellátnia. Ekkor jutott Pécs vízellátása mélypontjára. A vízigény 12 000 m3/nap volt, ezzel szemben a vízmű legfeljebb 6000 m3 vizet tudott csak naponta szolgáltatni. 232-
