Dél-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 4., 1965)

I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban

érdekei is. Ez jellemzi a honfoglaló magyar törzsek szálláshelyének kiválasztását is. Mint tudjuk ezen a területen a Dráva és a Duna szögét és a Szermenséget Botond törzse szállta meg. Nyilvánvalóan döntő szerepe volt ebben a vízellátottságnak, s a víz jelenléte következtében kialakult növénykultúrának és a kedvező talajtani adottságoknak is.

A letelepült törzsfők és nemzetségfők központjai rendszerint a mocsarak vagy folyók szigetein épült úgynevezett földvárak, vagy mocsárvárak voltak. Ezeket kezdetleges töltésekkel is körülvették, s ezek voltak honfoglaló őseink első vízépítkezései. A történelmi feljegyzések szerint ezek a töltések rendkívül silányak voltak, s ebből arra lehet következtetni, hogy nem hadászati, hanem inkább a központi szénaraktárak árvédelmére szolgáltak. Ezen a területen is számos ilyen mocsárvár lehetett, erre következtethetünk azokból a helységnevekből, melyek mindmáig megtartották magukban a vár elnevezést. Ilyenek: Kaposvár, Szigetvár, Dombóvár, Pécsvárad.

Letelepült őseink életére nézve a területre vonatkozóan hosszabb ideig nincsenek konkrét adataink. Így csak következtethetünk arra azokból az oklevéli adatokból, melyek az ország egész területére vonatkoznak. Ezek szerint a letelepülés után egy ideig nyáron túlnyomóan pásztorkodó, télen halász- gató magyarság lassanként tért át az ekés földművelésre. Ennek általános elterjedése után a pan- nóniai kor gazdaságföldrajzi képe éledt újra a tájon. Ekés földművelés, váltógazdaság, a termőterületeknek az erdők felégetésével való gyarapítása, vetésforgó, mesterséges trágyázás, gyümölcs-, szőlő- és kertgazdálkodás a jellemzői ennek a gazdasági kultúrának. Hiányzott azonban belőle az ipar, kereskedelem, a városok városiassága és nem utolsó sorban egyideig hiányzott belőle a vízimunkálatok tervezői tevékenysége, aki többek között a nyugati mészetátalakító munkája.

Döntő változást hozott István király államszervezői tevékenysége, aki többek között a nyugati szerzetesek behívásával gazdasági nevelő munkát is végzett. Okleveleink tanúsága szerint a különböző szerzetesrendek földjeiken majorságokat létesítettek, erdőrengetegeket vágtak, vagy égettek ki, mások mocsaras vidéket szárítottak ki.

S itt visszavető tényezőként kell megemlítenünk, hogy amíg a római korban a mezőgazdasági terület növelése érdekében egyaránt fordultak a mocsarak, bozótok és erdők ellen, ebben a korban a germán szokásnak megfelelően csak az erdőt irtották. Az erdőknek a természet vízháztartásában betöltött szabályozó szerepe pedig közismert.

A mezőgazdaság fejlődésével legelőször a malmok vízhasznosítása terjedt el. Okleveleinkben, főleg pedig adományleveleinkben százával szerepelnek a malmok, melyeknek igen sok fajtája ismeretes. Nemcsak gabonaőrlésre, hanem ipari célokra is használták. Különbőz: növények és ásványok törésére, darálására, zúzására is felhasználták a vízierőt.

Nagy megbecsülésnek örvendtek a halastavak, tógazdaságok és halászhelyek. Szinte minden falunak, vagy falucsoportnak volt egy-egy halastava.

A halászatnak sok módja terjedt eí és ennek megfelelően igen sok halászati eszközük volt. A hal nemcsak a hússzükségletet elégítette ki, hanem piaci, sőt hamarosan kiviteli cikk lett.

Az árvédelem kezdetei mellett a szerzetesrendek tevékenysége következtében a lecsapolások, csatornázások is feltűnnek, majd az olasz telepesek hatására a kertművelés mellett az öntözés nyomait is megtaláljuk.

A víziutak gazdasági hasznosítására vonatkozó legrégibb írásbeli emlékeink a sószállításról szólnak. A sóbányászat és sószállítás eleinte királyi monopólium volt. A XII. században azonban a sószállítás jogát már különböző egyházi méltóságok és ^őurak is megkapták, tehát ebben az időben hajózással már nemcsak a királyi hatóságok foglalkozhattak.

Okleveleinkhez hasonló jogalkotásunk is meg- emlékszik a vízhasznosítás jelentőségéről. Kálmán király 1100-ból származó vencsellői dekrétumából tudjuk, hogy a halastavak és halászhelyek István király óta adomány tárgyát képezték. Â hajóvám Nagy Lajos 1351. évi dekrétumában, a malom pedig Mátyás király 1478-ból származó IV. dekrétumában tűnik fel először.

Külön figyelmet érdemel Zsigmond királynak 1410-ből származó adománylevele, melyet Verbőczy mintának illesztett a Hármaskönyvbe. Ez az adománylevél a haszonvételek sorában kifejezetten említi és értékeli a vizeket, halastavakat, malmokat és vízfolyásokat. Ennek 41%-ában területünkre vonatkozóan is konkrét vonatkozása van, mivel többek között 50 girára értékeli a nagy halastavakat, amelyet többek között „Tanyának” is neveznek, s itt megemlíti, hogy a Dráva mellett is vannak ilyenek.

A vízhasznosítás mellett azonban vannak írásbeli emlékeink a középkori folyószabályozásokra, lecsapolásokra, öntözésekre és egyéb vízimunkálatokra vonatkozóan is. Igaz ugyan, hogy a szakemberek egy része ezeket nem a vizek elleni védekezés, hanem a vízhasznosítással összefüggő munkálatoknak tartja. A gondosabb vizsgálat azonban nem ezt igazolja.

Okleveleink szerint az ország más területein már korábban is végeztek vízrendezési munkákat, területünkre vonatkozóan azonban 1500-ból való az első adat, mely a Dráva menti töltések karbantartásáról szól. Feltehető, hogy ezek a gátak még a rómaiak által készített gátak felhasználásával, vagy azok továbbfejlesztésével készültek.

Mint említettük, az öntözéses gazdálkodás kezdetei az olaszok betelepítésével kapcsolatosak. A telepítés pedig főleg a nápolyi Anjouk és Mátyás király idejében volt nagyobb arányú. Ebből az időből származó emlékeink szerint Pécsett is volt öntözés.

Ezekből a szórványos adatokból is megállapíthatjuk, hogy a középkori magyar gazdasági kultúrának a vízhasznosítás, a vízrendezés és árvíz- védelmet szolgáló vízi építkezések szerves és nélkülözhetetlen részei voltak, s ez területegységünkre természetszerűleg szintén vonatkozik.

A török hódítás ezt a kultúrát úgyszólván tel23