Dél-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 4., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
jeseh megsemmisítette. A hódoltsági területek alig számottevő vízhasznosítási tevékenysége a rizstermelés meghonosítása, az ennek érdekében végzett öntöző berndezések, valamint rizshántoló malmok építése, s a hő- és gyógyforások nagyobb arányú hasznosítása. Ezeknél azonban nagyobb jelentőségűek és nagyobb méretűek voltak a mindkét részről hadászati célból épített mocsárvárak védelme érdekében végzett vízimunkálatok. Területünkön e szempontból legjelentősebb az ország déli végvárának, Szigetvárnak szerepe, melynek történelmi jelentősége közismert. A vár építését az Almás patak mocsaras árterületéből kiemelkedő földsávon valószínűlek a XV. században kezdték meg, de csak a következő század derekán fejezték be. A törökök megjelenése idején 1548—49-ben kiszélesítették a vár körüli tavat, s az innen kiszedett földet a vársáncokba, földbástyákba tömték. (A későbbi erődítési munkálatoknak végrehajtóit már név szerint is ismerjük: előbb Kerecsényi László, később a gyulai vár kapitánya és Horváth Márk kapitányok, valamint Sennyei Ferenc pallér.) — Ismeretes, hogy a tömésfalból, döngölt és tapasztott falakból készített erődítmény, amit az időjárás is megrongált, nem tudott ellenállni a nagy fölényben lévő törökök egyhónapos ostromának. A török ugyanis lecsapolta a mesterségesen felduzzasztott tavat, s a mocsaras ingoványt sok ezer szekér földdel és szalmával feltöltette, utakat épített a várhoz, s így készítette elő annak bevételét. A török által meg nem szállt területeken a népesség szaporodása parancsolóan követelte a folyószabályozási és árvédelmi munkálatok folytatását, 1569-ben és 1618-ban királyi dekrétumok, majd később törvények rendelik el a folyók kiöntései ellen töltések emelését. Néhány évvel később pedig a vízimunkálatok valamilyen központi irányításával találkozunk, amikor „biztosokat” küldenek a munkák megvizsgálására. A török kiűzése után Déldunántúl nagyrészben elvadult, ősállapotban volt. A főbb vízfolyások völgye és a Dráva menti síkság összefüggő mocsárvilág volt. A síkságokon épült települések, Szigetvár, Kaposvár, Dombóvár, Siklós harcászati célból mesterségesen duzzasztott mocsarakkal voltak körülvéve. A folyók és patakok melletti síkságokon csak a kiemelkedő hátságokon lehetett földet művelni. A törökök kegyetlenségét pedig felváltották a császári zsoldosok fosztogatásai. Ismét a mocsarakba menekült és pákászéletre kényszerült a falvak dolgozó népe, ismét mentsvára lett a mocsár, a nádas. Helyettük túlnyomórészt német telepeseket hoztak a visszatérő nagybirtokosok. A XVIII. század elején valósággal közfelfogás volt, hogy az ország újjáépítésének alapvető feltétele a vízviszonyok rendezése. 1723-ban törvényt is hoztak a folyók hajózhatóvá tételére és csatornák építésére. Ezekből azonban semmi sem lett. Nem voltak még meg ebben az időben a vízrendezési munkálatok anyagi, szellemi, műszaki és szervezeti előfeltételei s csak kisebb elszigetelt vízrendezési munkálatokat végeztek a délvidéken és egyes nagyobb földesúri birtokokon. Lassan bontakoztak ki a vízügyi igazgatás alapjai. 1777-ben létrehozták a Duna-szabályozási alapot, s ezt 1785-ben Hajózási Igazgatósággá szervezték. Ennek első feladata az ország folyóinak felmérése volt. 1788-ban felállították az Építési Igazgatóságot, ez azonban csak 1815-ben történt újjászervezésétől kezdve tudott érdemleges munkát végezni, amikor a só árának felemelésével anyagi fedezetet biztosítottak munkája számára. 1717-ben szervezték meg a monarchia első hadmérnöki iskoláját. Az igazi mérnökképzés azonban csak a II. József által 1782-ben a budai Tudományegyetem Bölcsészeti Karával kapcsolatban felállított Földmérő és Vízépítő Mérnökképző Intézetben kezdődött. Ez az intézet örökre beírta nevét a magyar vízépítés történetébe, mert innen kerültek ki mindazok a magyar vízimérnökök, akik a XIX. század vízépítési munkáinak előkészítői és gyakorlati megvalósítói voltak. Emlékezetüknek áldozunk, amikor legnagyobbjaikat itt is megnevezzük: Vedres István, Beszédes József, Huszár Mátyás, Lányi Sámuel, Vásárhelyi Pál, Kecskés Károly. Az újjászervezett Építési Igazgatóság 1818-ban előbb a Körösök, majd a Dunára vonatkozó felmérésekre adott megbízást Huszár Mátyásnak. 3 ez volt elindítója a reformkorban végzett nagy vízrendezési munkáknak, mellyel a magyar vízimérnökök a világ szakembereinek elismerését érdemelték ki. Az osztrák érdekeket is szolgáló Duna-szabályo- zás mellett Széchenyi indította el a Tisza-völgy problémáinak megoldását. 1846 január 26-án megalakította a Tisza-völgyi Társulatot, mely összefogó szerve lett a folyó szabályozására ezúton alakuló társulatoknak. Ezekből az időkből már számos történeti adat tanúskodik a területünkön megindult vízépítési munkálatokról. Az 1784-től 1848-ig terjedő években a Dráván a Mura-toroktól a Dunáig 67 átvágást létesítettek. 1842—1846. években végezték el a Mura hazai felvételét egészen a torkolatig. Ugyanakkor a Drávát is felmérték a Mura-toroktól a Dunáig. 1835-ben a Kapos munkálatai során eltávolítottak hat malomcsatornát. Mint az ország más területein itt is megalakultak a különböző vízgazdálkodási társulatok, melyeknek nagyobb része azonban 1920 után Jugoszlávia területére eset. A társulatoknak 1948-ban bekövetkezett államosításáig működtek a következő társulatok: Kápolnai és Sellye—Gürü Vízrendező Társulat Feketevíz, Pécsi és Egerszegi Lecsapoló Társulat Dázsony—Dardai Arm. és Belvízszabályozó Társulat Tolna-megyei Nagykoppány Lecsapoló Társulat Kaposvízi Társulat összesen tehát mintegy 1 009 ha 10 000 ha 8 317 ha 1 494 ha 10 660 ha 31 480 ha területen. 24
