Dél-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 4., 1965)
VI. fejezet. Öntözés
meg, hogy az öntözőrendszer bruttó területéből levonjuk a mezőgazdasági művelésre nem alkalmas (csatornák, utak, belsőségek, stb.) továbbá különféle (mezőgazdasági, talajtani, topográfiai, műszaki, gazdaságossági stb.) okok miatt az öntözésből már eleve kizárt területeket és az így megmaradt területet szorozzuk — talajkategóriánként — a megállapított öntözési százalékkal. 1.2 Az öntözés múltja és jelene A TVK Déldunántúli Vízgazdálkodási Területén lényeges öntözés nem alakult ki. Ennek egyik oka, hogy a terület adottságai nem kedvezőek az öntözés bevezetésére. Egységes öntözőrendszerek és nagyobb összefüggő egységek a nyugtalan domborzati viszonyok és a sík területek hiánya miatt, nem alakulhattak ki. Akadályozta az öntözés fejlődését, a mediterrán hatás alatt álló, — aszályosnak nem mondható — éghajlat is, és az általában kielégítő csapadékmennyiség. A terület vízrajzi tagoltsága, a sok kisvízfolyás öntözés szempontjából jelentéktelen vízhozama fokozta az ismertetett tényezők kedvezőtlen hatását és ezek eredményeként az öntözés nem válhatott a mezőgazdasági termeles színvonalát emelő hatékony termelési eljárássá. Az ismertetett tényezők az öntözést a legutóbbi időkig elszórt, rendszeren kívüli telepeken a kertészeti növények területére korlátozták. Az öntözés ezért sohasem a megye meglévő természeti adottságaihoz idomult elsősorban, hanem mindig ott hódított tért, ahol a települési népsűrűségi viszonyok miatt, a lakosság zöldségfélével való ellátása ezt megkívánta, (iparvidékek, városok, Balaton vidéki üdülők). Ez a tény szabta meg évek hosszú során át az öntözés módját is, a bolgárrendszerű módot és a termelők körében azt a szemléletet váltotta ki, hogy más növényeknél nem érdemes és nem kifizetődő az öntözés. A vízikönyvek tanulsága szerint mái' a múlt század végén, különösen a Somogy megyei részen, több birtokos kísérletezett rét- és legelőöntözéssel, ami kísérőjelensége és kiegészítője volt az akkoriban megkezdődött vízrendezéseknek. Ezekből a területekből még 1948-ban is 3800 kh rét- és legelő- öntözésre berendezett területet tartottak nyilván. Ezeken azonban effektiv öntözést alig hajtottak végre és 1949-ben a statisztikákban nem is szerepeltették őket. Az 1947—49 évek között a területen mintegy 30—40 kh rizs is volt, bizonyítva azt, ha a terepadaottságok nem is, de a hőmérsékleti viszonyok biztosították a rizs termelésének lehetőségét. Az 1950—52-es évekre vonatkozó öntözési adatok nem találhatók meg. Az 1953 után következő években látszólag megnövekedett az öntözött terület, melynek oka az volt, hogy öntözésként tartották nyilván a lecsapolási céllal megépített és altalajnedvesítésre esetleg alkalmas területeket, a legelő skatulyázásokat és vadöntözéseket. A rendszeresen öntözött területek magvát a kertészeti öntözések adták és ezek a területek voltak folyamatosan üzemben. À statisztikai adatok sä 1953—55-ös években ezekre a területekre vonatkozóan sem reálisak és ez jellemző a szántóföldi és a rét-legelő öntözött területeire is. Az 1954-ben utoljára jelenik meg a termelésben a rizs. A termelői szektorok közötti részarányra jellemző, hogy a fejlődés első szakaszában, 1957-ig az egyéni termelők által öntözött terület kiterjedése erősen hullámzott. A hullámzás okát az öntözési konjunktúrában kell keresni, de hozzá kell ehhez tenni, hogy a számok a statisztika már említett bizonytalanságai miatt, pontatlanok voltak. Az állami gazdaságok 1949-ben kezdik meg az öntözéses gazdálkodást a kertészetekben és mind a berendezett, mind az üzemelt területek háromnegyed részét adják, de itt is nagy volt a nem üzemelt területek kiterjedése. Ennek alapvető oka a munkaerő hiánya volt, következménye pedig az, b.ogy a földcsatornák fenntartás hiányában hamar tönkrementek és sok öntözőtelep megszűnéséhez vezetett. Változást az esőztető öntözőtelepek építése hozott, ekkor a legtöbb nem üzemelő felületi öntözőtelepet is átépítették. A termelőszövetkezeteknél az öntözéses gazdálkodás 1950-ben indult meg, szintén kertészeti vonalon. A fejlődés több helyen megalapozatlan volt, enek az lett a következménye, hogy elszaporodtak az üzemen kívüli területek. Fokozta ezt, hogy a szántóföldi öntözéshez fűzött remények nem váltak be és az ellenforradalmi események során, a tsz-ek feloszlása miatt, sok öntözőtelepnek ma már csak a helye ismeretes. Az öntözések 1950-ig barázdás öntözések voltak, és csak az öntöző vállalatok működése következtében történt változás. A hagyományos bolgárrend ■ szerről az 1950 évtől kezdve, áttértek a korszerű barázdás módszerre. A korszerű fejlődés azonban csak a szocialista nagyüzemben ment végbe, az egyénieknél ezen a téren lényeges haladás nem volt tapasztalható. A felületi öntözőtelepeknél, az eddigi építések tapasztalatai szerint, 1 kh öntözőtelep fajlagos mutatói az alábbiak: földmunka 130—140 m3/ha beton 0,60—0,70 m3/ha építési költség 3500—8500 Ft/ha összegre tevődött az intenzív telepítések idején. Az öntözési módokban az 1958-as év hozta meg az indokolt változást, a permetező öntözés bevezetését. Ez a módszer a nyugtalan domborzatú területeinken, valamint a kevésbé kötött talajainkon előnyös, nem beszélve arról, hogy maga az öntözés kevesebb munkaerőt igényel és a szántóföldi viszonyoknál a legjobban alkalmazható. Eleinte a permetező öntözések is csak kisebb kiterjedésű 5—10 ha-s telepeken kezdtek elterjedni a termelőszövetkezetekben. A termelőszövetkezetek zömmel a hordozható esőszerű berendezéseket választották és csak 1960-ban épült 4 telep kombinált hálózattal. 210
