Balaton Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 3., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
egység teljes területének kb. 20%-a, kereken 600 km2. Északról a Dunántúli Középhegység szegélyei, délről az alacsony, lankás Dunántúli dombság határolja. Déli és délnyugati peremén az egykori nagyobb tómederből lefüződött öblözetek, berkek találhatók, ezek részben még ma is mocsaras területek. Legismertebb a Kis-Balaton és a Nagyberek. Mindkét oldalról több kisvízfolyás torkollik a Balatonba, legnagyobb az északi Egervíz és a Zala torkolatához csatlakozó Hévíz-páhoki csatorna, továbbá a déli parton a Nyugati övcsatorna és a Keleti-Bozót (csatorna). A csatornák elnevezéséből is kitűnik, hogy mesterséges vízfolyások: a berkek vízrendezése érdekében létesültek, mintegy a korábbi nagyobb tómederbe torkolló dombvidéki természetes vízfolyások medrének meghosszabbításaként. Az északi parton mintegy hétszer annyi vízfolyás található mint a délin, s az előbbiek nagyrészét karsztforrások táplálják. A Balatonon kívül még egy jelentékeny tava van a területnek: a melegvízű és igen nagy gyógyhatású Hévizi-tő. Valamennyi víz a Balatonban gyűlik össze, s innen a siófoki zsilipen keresztül a Sió csatornán át engedhető a 4. TVK-egység területére. A laksűrűség, a gazdasági ágak fejlettsége, stb. nem független a vízhálózattól ill. a vízkészlet jellegétől és eloszlásától. A területegységen belül a legfejlettebb és legsűrűbben lakott vidék a Balaton környéke és a hozzá csatlakozó északi hegyperem, beleértve a Hévizi-tó környékét is. Ez a legkitű nőbb üdülő és gyógyhelyek egyike Európában. Ez a körülmény szabja meg a terület jellegét, s ehhez képest ipara és mezőgazdasága alárendelt. A területen kiterjedt belvízi öblözetek is vannak, ezeket azonban nem itt, hanem a IV. Belvizes területek rendezése c. fedezetben ismertetjük. 2.3112 A TERÜLET VfZJÄRÄSA A Balaton vízjárását a természeti adottságok a beömlő vizek mennyisége és az elpárolgást befolyásoló éghajlati tényezők mellett elsősorban a siófoki zsilipen át történő vízeresztés rendje, azaz mesterséges beavtkozás szabja meg. Jelenleg legfeljebb kb. 60 cm vízsziningadozást engednek meg a tavon. A zsilip állandó, teljes lezárása esetén a Balaton felülete mintegy 3 szorosára növekedne, viszont a vízeresztés mértéktelen fokozása a teljes kiszáradáshoz vezetne. A vízfolyások kisvizei augusztus—szeptember hónapokban, hóolvadásos nagyvizei márciusban jelentkeznek, de a nyári záporok is okozhatnak áradást. A Zala és a déli oldal vízfolyásainak vízjárása viszonylag szélsőséges, bár a felszint vastagon fedő homokos lösztakaró tározóhatása kiegyenlítő- leg hat. Sokkal kiegyenlítettebb vízjárású azonban az északi oldal vízfolyásainak nagyrésze, mert a felszínen közvetlenül lefolyó vizek mennyiségét a karsztos kőzetek víznyelése csökkenti, viszont a források igen száraz időszakban is jelentékeny vízhozamot biztosítanak. Megbízható vízhozamadatsor sajnos egyik vízfolyásról sem áll rendelkezésre. Valószínű, hogy a Zalán és a déli vízfolyásokon az évi vízmennyiségek ingadozása eléri l:5-öt, az északi vízfolyásokon azonban 1:3 alá is csökkenhet. A legkisebb és a legnagyobb vízhozamok aránya pedig az előbbieknél mintegy 1:500, és az utóbbiaknál esetleg kisebb mint 1:50. Kisebb területeken (rész-öblözetekben) a belvíz- csatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területeken (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadások idézik elő. Elsősorban a vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jóval kisebb gyakoriságú nvári-koraőszi belvizek a mezőgazdaságnak az előzőkét meghaladó károkat is okozhatnak. A belvízrendszerek vízjárásának leírása már nem tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Ezért itt nem is foglalkozunk a terület belvízi csatornahálózatának jórészt a helyi mesterséges viszonyoktól függő vízjárásával (pl. vízhozamainak alakulásával). 2.312 Vízrajzi állomáshálózat 2.3121 AZ ÁLLOMASHÁLÖZAT KIALAKULÁSA ÉS FEJLESZTÉSE A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételei elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízerők hasznosítása felé. A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési an va g országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése. Magyarországon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammám öki szolgálat 1886-ban 125 mércéből (a mai omszágterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egvre bővülő észlelések és' mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszeresen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízielző és árvíz-előrejelző szolgálatot, beleértve a iég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte főfolyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozammérésre is sor került főfolyóinkon. elsősorban tanulmányi célból. A hidrometiria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája. A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállás-adatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, víz- hőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kis vízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban elmaradt a 61
