Délnyugat-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 2., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

2. Pszeudoglejes barna erdőtalajok általában agyagos, karbonátmentes üledékeken alakultak ki. Kilúgzási („A”) szintjük fakó, fehéres színű, míg felhalmozódási szintjük („B”) tarka, márványozott. Rendszerint sok puha, porló vas és mangán kiválást tartalmaznak. Nagy agyagtartalmuk miatt szerkezetük és vízgazdálkodásuk rossz. Emiatt jutnak túlsúlyra időnként a redukciós folyamatok és vezetnek foltonként glejesedésre anélkül, hogy állandó vízborítás alatt állnának, vagy a talajvíz közel lenne a felszínhez.

3. Síkláptalajok a folyóvölgyek, medencék mélyebb helyein alakultak ki állandó vízborítás és vízi növényzet hatására. Ha a vízborítás állandó és iszaplerakodás nem zavarta meg a tőzegképződést, akkor jelentékeny vastagságú tőzeg jött létre. A tőzegmedencék feküjében gyakran találunk tavimész lerakódást is.

4. Lecsapolt és telkesített síkláptalajok az ember kultúrtevékenysége folytán jönnek létre. Ha a felszíni vizeket elvezetik és a taliajvíztükör süllyesztésével, illetve szabályozásával e talajokat bevonják a szántóföldi művelésbe, megszűnik rajtuk a láposo- dási folyamat, a szervesanyag felhalmozódása helyett az ásványosodás kerül előtérbe.

5. Nyers öntéstalajok a folyóvölgyek mai árterében találhatók, szelvényük határozatlan. Itt a tala jképződés a meg-megújuló lerakódások következe tében még nem indulhatott meg. Felső szintjük alig sötétebb, mint az alatta levők. Sok esetben erős rétegezettséget mutatnak a különböző korú és összetételű üledékanyagtól függően. A közeli talajvíz gyakran glejesedést okoz. A talajvíz időszakos süllyedése — az oxidációs és redukciós folyamatok váltakozása — rozsdafoltossá teszi az egyes szinteket.

A Détayugatdunántú'li Vízgazdálkodási Területen alkalmazott talajosztályozási rendszer és az egyes típusok részletes leírását, elhelyezkedését és értékelését lásd még Stefanovics—Szűcs: Magyar- ország genetikus talajtérképe című OMMI kiadványban (1961).

3.122 A területre eső tájak leírása

A Délnyugat-Dunántúl két nagytáj részeit foglalja magában. Egyrészt az Alpokalja két táját, a Ker- ka vidéket és Göcsejt, másrészt a Dunántúli-dombság nagytájából a Zalai-dombság táját. Éghajlata hűvös és a legcsapadékosabb az országban. A felszínen kavicsleplek és negyedkori löszszerű üledékek vannak, melyeket a szoliflukció erőteljesen átrendezett. Növénytakarója erdő volt, melynek maradványai nagy területen ma is fellelhetők. Az újabb erdősítések következtében az erdei fenyő ismét tért hódított.

A Kerka vidék és Hetés a Rába és a Mura hordalékkúpjainak maradványaival fedett, eróziós völgyekkel árkolt, korróziós völgyekkel tarkított dombsági táj. Erdeiben a tölgy mellett sok az erdei fenyő és a bükk. Szántóin gyakori a bakhátas művelés. Talajai a pszeudoglejes barna erdő talaj ok típusába tartoznak, melyek sok helyen jelentősen elsavanyodtak. Erősen agyagos, glejes, rossz vízgazdálkodású talajok. A rossz vízgazdálkodás ellensúlyozására alkalmazzák itt a bakhátas szántást, mely nagy csapadék esetén legalább a felszín egy részét mentesíti a vízborítás alól. A bakhátak közti barázda egyben a víz tárolására, vagy elvezetésére is szolgál. Ezért fontos, hogy a bakhátak közel a szintvonalak mentén készüljenek.

Göcsej táján a Zala, a Kerka és a Válicka völgye között elterülő dombság. A talajképző kőzet itt kevésbé agyagos és ennek következményeként a gle- jesedés jelensége visszaszorul. Az általánosan uralkodó talajképződési folyamat az agyagbemosódásos barna erdőtalaj képződés, mely már kedvezőbb víz- gazdálkodású szelvényekhez vezet. Ez a javulás azonban csak viszonylagos, mert a löszön képződött ■hasonló talajokhoz képest még mindig kedvezőtlen e talajok vízgazdálkodása. Az É—D-i lefutású dombhátak között a széles, lapos talpú völgyekben a hidromorf talajképződés az uralkodó. A völgyek talajai nagyrészt réti és réti öntés típushoz tartoznak, de gyakori a iáposodás is, mely tőzeges, kotus láptalajok formájában jelentkezik.

A Dunántúli-dombság nagytájához tartozó Zalaidombság széles É—D irányú völgyekkel tagolt, hosszú dombhátakból álló terület, melynek egy része ma is erdős. Uralkodó fafaj a tölgy és a bükk, azonban az utóbbi a hűvösebb, északi vagy keleti kitettségű lejtőkre szorul. A talajok nagy része még az agyagbemosódásos barna erdőtalajokhoz tartozik, azonban itt a talajképző kőzet már lösz, mely kedvezőbb vízgazdálkodású talajok kialakulásához vezetett. Eltérnek a táj talajai az előzőktől abban is, hogy az agyagbemosódás jelensége itt gyengébben fejlett. Sok esetben teljesen hiányzik és a talajok a barnaföldek típusába tartoznak. Különösen áll ez a Keszthely környékén található talajokra. A táj területén a széles völgytalpak általában erősen el- láposodtak. A legerőteljesebb Iáposodás a Kis- Balaton területén következett be. Itt — a Hévízisziget és a Zala-torkolat környékén — a tőzeg vastagsága eléri a 8 métert is. Maga a Kis-Balaton két különböző jellegű területre osztható; az É-i ún. Sármelléki területre, ahol a tőzegréteg vastagsága átlagosan 2—3 m és a Zalától délre eső, sávolyi területre, ahol a tőzeg vastagsága igen szeszélyesen 0 és 8 m között változik, általában É—D irányban húzódó homokvonulatokat és völgyeket követve. Ugyanígy különbözik a két terület a tőzeg jellegét illetően is. Míg a Sármelléki területen a tőzeg szelvényében a különböző tulajdonságú és humifiká- ciós fokú rétegek rendszer szerint követik egymást és a felszín felé mind erősebb a humifikáció, addig a sávolyi területen a tőzegrétegek elhelyezkedése rendszertelen.

összefoglalva a terület (TVK-egység) talajviszonyait, általános talajföldrajzi törvényszerűségként megállapíthatjuk, hogy nyugat felé a pszeudoglej- ielenség mind erősebbé válik és ezzel párhuzamosan romlik a talajok vízgazdálkodása is. Ugyancsak növekszik nyugat felé a talajok savanyúsága is. A völgyekben és a Balaton lefűződött öbleiben a láposo- dás az uralkodó, mely jelentős mértékű tőzegképződéshez vezetett.

46