Délnyugat-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 2., 1965)

I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban

gazdasági kultúrának. Hiányzott azonban belőle az ipar, a városok városiassága és nem utolsó sorban hiányzott belőle a vízimunkálatoknak természetátalakító munkája.

Döntő változást hozott István király államszervezői tevékenysége, aki többek között a nyugati szerzetesek behívásával gazdasági nevelő munkát is végzett. Okleveleink tanúsága szerint a különböző szerzetesrendek földjeiken majorságokat létesítettek, erdőket vágtak, vagy égettek ki, mások mocsaras vidékeket szárítottak ki.

A szerzetesek vízimunkáival kapcsolatban azonban visszavető tényezőként kell megemlítenünk, hogy amíg a római korban a mezőgazdasági terület növelése egyaránt fordult a mocsarak és az erdők ellen, ebben a korban a germán szokásnak megfelelően csak az erdőket irtották. Az erdőknek a természet vízháztartásában és az erózió elleni védelemben betöltött szerepe közismert.

A mezőgazdaság fejlődésével kacsolatban először a malmok vízhasznosítása terjedt el. Okleveleinkben, főleg azonban adományleveleinkben százával szerepelnek a malmok, melyeknek úgy a vízierő felhasználásának módja, valamint a felhasználás célja tekintetében igen sok fajtája ismeretes. (Alulcsapó, felülcsapó, hajómalom stb.). Feltehető, hogy kezdetben gabonaőrlésre használták, később az állattenyésztés fejlődésével darálásra, majd ipari célokra is. Különböző növények, ásványok törésére, zúzására, fűrészelésre, s más hasonló célokra.

Minthogy a tárgyalt területen későbbi időkben százával voltak ilyen malmok, joggal tételezhetjük, hogy elterjedésüknek kezdeti szakaszában működtek már itt is.

Nagy megbecsülésnek örvendtek a halastavak, halászó helyek. Minden falunak vagy falucsoportnak volt egy-egy halastava. S emellett ott voltak még a folyóvizek, mocsarak, nádasok halászhelyei. A halászatnak sok módja terjedt el, s erről tanúskodik a halászati eszközök sokfélesége, melyeket ezen a területen is ismerünk. A hal nemcsak a közszükségletet elégítette ki, hanem piaci, sőt hamarosan kiviteli cikk lett.

A szerzetesek tevékenysége következtében a le- csapolások, csatornázások is feltűnnek, majd az olasz telepesek hatására a kertművelés mellett az öntözés nyomait is megtaláljuk.

Okleveleinkhez hasonlóan jogalkotásunk is megemlékezik a vízhasznosítás jelentőségéről. Kálmán király 1100-ból származó vencsellői dekrétumából tudjuk, hogy a halastavak és halászhelyek István király óta királyi adomány tárgyát képezték. A hajóvám Nagy Lajos 1351. évi dekrétumában, a malom pedig Mátyás király 1478-ból származó IV. dekrétumában vetik fel először.

Külön figyelmet érdemel Zsigmond királynak egy 1410-ből származó adománylevele, melyet Werbőczy mintaként iktatott a Hármaskönyvbe. Ez az adománylevél a haszonvételek sorában kifejezetten említi és értékeli a vizeket, halastavakat, malmokat és vízfolyásokat.

A vízhasznosítás mellett azonban vannak írásbeli emlékeink a középkori folyószabályozásokra, lecsapolásokra, öntözésekre és egyéb vízimunkálatokra is. Igaz ugyan, hogy a szakemberek egy része ezeket nem a vizek elleni védekezés, hanem a víz- hasznosítással összefüggő munkálatoknak tartja. A gondosabb vizsgálat azonban nem őket igazolja.

Ezekből a szórványos adatokból is megállapíthatjuk, hogy a középkori magyar mezőgazdasági kultúrának a vízhasznosítás, a vízrendezés és az árvíz védelmet szolgáló vízi építkezések szerves és nélkülözhetetlen részei voltak s ez területegységünkre természetszerűleg szintén vonatkozik, még ha idevonatkozó konkrét adataink nincsenek is.

A török hódítás ezt a kultúrát úgyszólván teljesen megsemmisítette. A hódoltsági területeknek alig számottevő vízhasznosítási vívmánya a rizstermelés meghonosítása, a rizshántoló malmok elterjesztése és a fürdő kultúra fellendítése.

A török által meg nem szállt területeken a népesség szaporodása parancsolóan követelte a folyószabályozási és árvédelmi munkálatok folytatását s 1569-ben és 1618-ban királyi dekrétumok intézkednek, majd későbben törvények rendelik el a folyók kiöntései elleni töltések emelését. Néhány évvel később pedig a vízimunkák valamilyen központi irányításával találkozunk, mert „biztosokat, kir. biztosokat, bizottságokat” küldenek ki a munkák ellenőrzésére, megvizsgálására. Az írások szerint ezekben az időkben ilyen biztosok irányítják pl. a Mura szabályozását is.

A XVIII. század elején általános nézet volt, hogy az ország újjáépítésének alapfeltétele a tarthatatlan vízviszonyok rendezése. 1723-ban törvényt is hoztak a folyók hajózhatóvá tételére és csatornák építésére. Ezekből azonban semmi sem valósult meg. Ebben az időben nem voltak még meg a nagyobb vízimunkálatok műszaki, gazdasági és szervezeti előfeltételei.

Lassan kibontakozóban voltak a vízügyi igazgatás és a későbbi vízimunkálatok elindításának alapjai. 1777-ben létrehozták a Duna-szabályozási alapot, s ezt 1785-ben Hajózási Igazgatósággá szervezték. Ennek első feladata az ország folyóinak felmérése volt. 1788-ban felállították az Építési Igazgatóságot, amelyik azonban csak 1815-ben történt újjászervezése után tudott érdemleges munkát végezni, amikor I. Ferenc király a só árának felemelésével anyagi fedezetet biztosított munkája számára. Az ország vízügyeinek megoldása szempontjából igen nagyjelentőségű volt, hogy II. József 1782-ben a budai Tudományegyetem Bölcsészeti Kara mellett felállította az ország első Földmérő és Vízimérnökképző Intézetét. Ebben az intézetben végeztek mindazok a neves vízimérnökök, akik később előkészítették és megvalósították a reformkor nagy vízépítkezéseit. Ezek közül legnevezetesebbek: Vedres István, Beszédes József, Huszár Mátyás, Lónyi Sámuel, Vásárhelyi Pál és még sokan mások is.

Az újjászervezett építési igazgatóság 1818-ban adott megbízást Huszár Mátyásnak előbb a Körösökre, majd a Dunára vonatkozó felmérések elvégzésére. Utóbbi a híres Dunai-mappáció, mely 1823- tól 1830-ig tartott. Ez a munka indította el a reformkor nagy munkálatait, melyeknek elvégzésé23