Észak-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 1., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
létesített várakat mesterséges vizesárkokkal vették körül. Ilyenek voltak a területen Győr, Sárvár, Kapuvár, Tata. Különösen jelentős volt ezek között Sárvár, mely sohsem került török kézre. Még a kis tatai vár is jelentős szerepre emelkedett a végvárak rendszerében. A hódoltsági területeken a vízimunkálatok úgyszólván teljesen megszűntek. Számottevő vívmányt csak a rizstermelés meghonosítása, s ennek érdekében létesített öntözőberendezések, valamint a hő- és gyógyforrások nagyobb arányú hasznosítása jelentett. A török által el nem foglalt területeken viszont a népesség növekedése megkövetelte a bel- terjesebb gazdálkodást, s ennek érdekében tovább folytatták a folyószabályozási és árvédelmi munkálatokat. Sőt kibontakozóban van a vízimunkálatok valamiféle központi irányítása vagy ellenőrzése is. II. Mátyás 1618-ból származó 54. dekrétuma biztosokat küld ki a győri Duna-szakasz megvizsgálására. Később ugyanilyen biztosok irányítják a Rába és Mosoni-Dunaág szabályozását és árvédelmét is. Adataink vannak arra nézve, hogy 1618—1630 között a Rábán több helyen végeztek szabályozási munkát. Egyébként a nagyobbszabású vízimunkálatoknak sem műszaki szellemi, sem szervezeti előfeltételei nem voltak meg ebben az időben. így csak kisebb elszigetelt jelentőségű vízrendezési és árvízvédelmi munkálatok folytak. Ezek sorában meg kell emlékeznünk az ún. irtásföldek foglalásáról. A népesség rohamos szaporodásával ugyanis a jobbágyság csak úgy tudott életteret biztosítani magának, ha mocsarakat csapolt le és bozótokat irtott, s árterületeket védett meg a vizek pusztításaitól. Ennek a munkának lendületet adott, hogy a kialakult jogszokás szerint az irtásfölddel a paraszt részben szabadon rendelkezhetett. így növelte Sopron megyében Acsalag, Bősárkány, Csorna, Fa- rád, Horvátzsidány, Iván, Kapuvár, Köves, Lövő, Nagycenk, Peresznye és Sopron parasztsága a művelhető területeket. Egyedül utóbbi parasztsága több mint 17 000 ha területet javított meg. A XVIII. században bekövekezett gabona- és gyapjúkonjunktúra hatására megerősödött nagybirtokokban is megindult egy fejlődési folyamat. Az Eszterházyak már a század derekán jelentős megbízásokat adtak Mikovinyinek a tatai Öregtó és az ittlévő malomcsatomák és a környező mocsarak vízrendezésére. A Hanság lecsapolására 1775-ben ástak először csatornát, s tovább folytatódott ez az 1786—1812 és 1815—1832 évek között, mely idő alatt 30 000 öl hosszú csatornát ástak, és közel 9000 ha területet csapoltak le. • A gyakran megismétlődő árvízkatasztrófák hatására, de különösen az 1809 évi jeges árvíz után a közvélemény erélyesen követelte a folyók szabályozását és árvédelmi munkáinak sürgős megindítását. Néhány év múlva kedvezően vitte előre az ügyet, hogy 1815-ben I. Ferenc király újjászervezte a II. József által felállított Építési Igazgatóságot, sőt a működéséhez szükséges anyagi fedezetet is biztosította a „sóalap” létesítésével. Az újjászervezett Építési Igazgatóság első feladata volt a vízrajzi felvételezések újrakezdése. Mivel azonban, a Duna felvételét a katonai íra- tóságok már megkezdték, a felvételek a Körösökön kezdődtek, a Duna felvételét csak 1823-ban kezdték meg Dévénytől Péterváradig, s a felvételi munkákat csak 1830-ban fejezték be. Ezt a munkát s annak eredményét képező irat- és térképanyagot nevezzük Dunai-Mappációnak. Ennek alapján kezdték meg 1831-ben a Duna szabályozását Pozsony és Vének között. A munkálatok lassan folytak, s a Duna továbbra is nagy károkat okozott. 1838 márciusában a jeges árvíz vonult le a folyón. A Kisoroszinál képződött jégtorlasz visszaduzzasztotta a vizet, s víz alá került Esztergom, és 853 háza közül 630 összedőlt. Később a szabadságharc s az azt követő politikai viszonyok megakadályozták minden nagyobbará- nyú szabályozási munka megvalósítását. A helyzet csak az 1867-es kiegyezés után kezdett javulni. A pozsonyi és komáromi folyammémöki hivatalok 1881-ben készítették el a Felső-Duna szabályozási tervét, s eszerint a Duna medrét kőből készített párhuzamművekkel akarták állandósítani úgy, hogy a meder 3000 m3/s vízmennyiséget tudjon szállítani, A kiviteli munkák 1886—1896-ig tartottak, kereken tíz éven át. Közben sok nehézséget kellett legyőzni. Számos emberélet is áldozatul esett. Az erőfeszítések azonban hasznosnak bizonyultak. A mederviszonyok két miihó köbméter terméskő beépítése és 4,5 millió köbméter kavics kikotrása után nagymértékben megjavultak. Később a kisvízi szabályozás során 1918-ig újabb 1 millió m3 terméskövet építettek be a szabályozási művekbe: sarkantyúkba, mellékág-elzárásokba, s további 2 milliós kotrást végeztek. A folyamszabályozási munkákkal párhuzamosan az ármentesítő művek is egyre jobban kiépültek. Igen sürgette ezt, hogy a század vége felé három nagy árvíz pusztított a területen, 1883 januárjában jégmentes árvíz vonult le a Dunán, mely a felső szakaszon, a Rábán és Rábcán gátszakadásokat okozott. 1897-ben és 1899-ben szintén nagy árvíz volt, mely utóbbi Véneknél és Nagyhajósnál átszakította a védelmi vonalakat. Ebben az időben az ár- és belvízvédelmi feladatokat területünkön is a század második felében alakult vízitársulatok látták el. Ezek a következők voltak: a Rábaszabályozó, a Szigetközi Ármentesítő, a Marcalvölgyi Vízitársulat, a Dunaalmási Vízmentesítő, a Cuhai Bakonyéri Lecsapoló, a Gö- nyüi Nyárivédgát társulat, a Felső Marcal lecsapoló, az Ikervári Rétöntöző Társulat és a répcei malmok tulajdonosaiból alakult Bük—Locsmándi (Lutzmannsdorf-i) Társulat. E társulatokon kívül működött még három állami vízügyi szerv is, a volt Győri Folyammémöki és a volt Kultúrmérnöki Hivatal, mely utóbbi Győrött és Szombathelyen székelt. Az említett társulatok közül a legrégibb az 1862- ben alakult Marcalvölgyi Vízitársulat, amely 8940 ha területen 170 km hosszúságú csatornahálózattal végzett vízrendezést. A volt Rábaszabályozó Társulat 1873 évben alakult és 183 344 ha területen működött 1 200 km hosszúságú csatornahálózattal és 10 db szivattyú4 1 TVK 25
