Észak-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 1., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
A népgazdasági ágak fejlődése következtében tehát rendkívül fontossá vált a vízzel való gazdálkodás jelentősége. Éppen ezért a vízgazdálkodási ténykedésnek a többi oldalról jelentkező vízigények minél gazdaságosabb kielégítése végett a komplex szemléletet kell döntéseméi alkalmazni. Már a, jelenben is, de különösen a jövőben ez lesz a különböző érdekek összehangolására a vízgazdálkodás egyik legfontosabb feladata. Észak-Dunántúl vízgazdálkodási múltját és fejlődését, a vízgazdálkodás szükségességének jelentkezését illetően elsősorban a Dunának és nagyobb mellékfolyóinak volt meghatározó szerepe. A régebbi időben természetesen nem beszélhetünk még a mai értelemben vett vízgazdálkodásról. A vízimunkálatok helyi jellegűek voltak, egy-egy község, város elszigetelten, egyedül igyekezett védekezni a pusztító árvizek ellen. A folyók szabadon járták ősi ártereiket és százezer holdnyi területeket öntöttek el, elpusztítva az életet adó termést és állatállományt. Ezerszámra dőltek össze a házak és a településekre váratlanul rátört árvíz megtizedelte a lakosságot. Különösen a Duna okozott óriási pusztításokat, mert főfolyása szinte minden árvíz alkalmával megváltoztatta irányát és helyét. A terület vízrajzának kialakítására már a régebbi időkből is vannak adataink. Ezek szerint a honfoglalástól eltelt idő alatt különösen nagy átalakuláson ment át a pozsony—komáromi Duna-szakasz, s a Kárpát-medence legnagyobb feltöltődéses területe, a csallóközi törmelékkúp. Az utóbbi az Árpádok korában még lényegesen fejletlenebb volt, s a Duna magaépítette lerakodások között még számos ágra bomlott. A kialakuló törmelékkúp pedig megrekesztette az alsóbb területek vizét, s létrehozta a Fertő és Hanság nehezen lecsapolható laposát. A csallóközi Duna-szakasz állandó mederváltozásainak méreteire pedig legjellemzőbb a szabályozás előtti utolsó nagyobb átalakulás 1845-ből, amikor a folyó Rajka és Bős között egy egészen új medret tört magának, melyet később Görbe-Duná- nak neveztek el. A terület az ókorban, mint Pannóniának egyik része, a római birodalomhoz tartozott, s a birodalom mezőgazdaságának egyik jelentős központja volt. A vízépítés pedig a római mezőgazdasági kultúrának mindenütt fontos tényezője. Adataink vannak arra, hogy a terület fejlődését a rómaiak a III. és IV. században végzett mocsárlecsapolási és mederrendezési munkálatokkal igyekeztek elősegíteni. Ezek az első ismert vízi munkálatok a magyar medencében. Fejlett kertgazdálkodásuk érdekében, valamint a vízerő hasznosítása céljából feltételezhetően öntöző- és malomcsatomákat is építettek. így pl. a Szombathely és Sárvár közötti Gyöngyös patak is feltehetően ilyen magasvezetésű öntöző csatorna, melyet mindenütt földháton vezettek, feltárt szelvényeiből kivehetően agyagbéléssel készítettek, s alkalmas helyein malmok hajtására használták. Honfoglaló őseink is értékelték a területnek vízben való gazdagságát. A nyugati kapút őrző Lél törzsének szálláshelye a csallóközi sziget délkeleti csúcsán lévő Lél település volt. A víz telepítő hatására nagyon jellemző, hogy a hegyvidéki telepek mindig fori’ások, kutak mellett jöttek létre. S ebből a szempontból említésre méltó, hogy ezen a területen különösen sok olyan helység van, amelyik nevében máig megőrizte eredetét. Ilyenek pl.: Iharkút, Hárskút, Lókút, Úrkút, Padtagkút stb. Bár a szakirodalomban ez ideig általánosan az a felfogás volt uralkodó, hogy a középkorban végzett vízi munkálatok nem a vizek elleni védekezéssel, hanem a vízhasznosítással voltak kapcsolatosak, a gondosabb kutatás arról győzte meg a szakembereket, hogy a vízrendezés már a középkorban is szerepet játszott hazánk gazdasági életében. A Csallóközről és a Kisalföld környező részeiről szólnak a legrégibb vízszabályozásról tanúskodó adataink. Ezek szerint IV. Béla felesége, Mária királynő magyaróvári uradalmának megvédése céljából Pozsonytól Gönyü felé egyenes irányban új Dunát ásatott, hogy a magas árvizeket Mosontól távol tartsa. A XIII. századból származó oklevelekből pedig arról értesülünk, hogy a Rábát már ebben az időben gátakkal szabályozták. Korabeli királyi dekrétumok 1426-ban és 1569- ben a Felső-Dunára vonatkozóan úgy intézkedtek, hogy a régi gátakat és töltéseket, amelyek a víz kiöntéseit feltartóztatják, de elromlottak, ismét ja- vísák ki és némely helyen újítsák meg. Ebből pedig az következik, hogy ezek a gátak jóval előbb épülhettek. Vannak írott emlékek, hogy a területen szórványosan már a középkorban is foglalkoztak öntözéssel. Ezt főleg az olasz telepesek terjesztették, akik az Anjouk és Mátyás idejében a Csallóközben telepedtek le nagyobb számban, de meg kell említeni ebből a szempontból Esztergomot is. A víziutak gazdasági hasznosítására vonatkozóan tudjuk, hogy a rómaiak a Dunán határaik védelmére külön hadihajó-szolgálatot tartottak. A középkorból a legrégibb hajózásra vonatkozó írásbeli emlékeink a sószállításról szólnak. A hajóépítés fejlődésével azonban más tömegáruk, főleg gabonaszállításra is a víziutakat használták. A területen nagy hajózási központ volt Komárom, melynek lakói halászattal és e mellett hajóépítéssel foglalkoztak. Tudunk róla, hogy Győrben és Komáromban olasz hajóácsok telepedtek le. A vízerőhasznosításnak kétségkívül egyik legrégibb módja a vízimalom. Honfoglaló őseink letelepedésükkor bizonyára már vízimalmokat találhattak itt. Okleveleinkben, főleg adományleveleinkben a XI. és XII. századtól kezdve százával szerepelnek a malmok. Például III. István a Soproni Városi Levéltárban található 1162-ből származó adománylevelével többek között négy malommal jutalmazott meg vitézségéért egy Farkas nevű várszolgát. Komáromnak a XVI. század elején egymagának 12 malma volt, s ezek száma 1580-ra 28-ra emelkedett. Ugyancsak több malma volt Tatának is, s ezek közül egy 12 kővel dolgozott. A török elleni védekezés céljából nagyjelentő- ségűek voltak a középkorban a mocsárvárak, sárvárak érdekében végzett vízimunkálatok. A folyók torkolatában, mocsarak félszigetein vagy szigetein 24
