Észak-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 1., 1965)
III. fejezet. Árvízmentesítés, árvízvédelem, folyók és tavak szabályozása
Hazánkban az árvízmentesítésnek leginkább használt módszere a medertől megfelelő távolságban megfelelő magassági és szélességi méretben, megfelelő altalajon és anyagból épült földíöltés, ritkábban kőből, vagy betonból épült árvédelmi fal. 1,2 A múlt és a jelen 1.21 AZ ARVlZMENTESlTÉS, ÁRVÍZVÉDELEM MÚLTJA ÉS JELENE I. Szigetközi öblözet. Az öblözet a Duna és a Mosoni-Dunaág között, a Rajkai zsiliptől Vénekig terjed, területe 30 108 ha. Az ártérből csak a széles hullámtér, egyes községek és a Mosoni-Dunaág melletti magasabb dombok maradtak ki. Az öblözet hossza kereken 60 km, átlagos szélessége 3—6 km. Rajkánál a terep magassága átlagosan 128 m A. f., Véneknél, a Szigetköz legmélyebb részén 110 m A. f. A terepesés nem egyenletes; 2/3 részben a Szigetköz felső részén mutatkozik. Keresztirányban a Mosoni-Dunaág felé lejt a terep, ezért ha a Duna bárhol szakította át az ár- vízvédelmi töltést, a betört víz a véneki mély területre húzódott- Vének község ez ellen a dunai töltés 4. km-től a Mosoni Dunaág 7. kméig keresztgátat épített ki, hogy a lehúzódó vizeket a községtől távoltartsa. A Szigetköz altalaja nagy vastagságban fekvő homokos kavics, e fölé 0,50—1,50 m meszes, homokos vályog és 20—50 cm vastagságú humusz fedőréteg települt, A művelési ágak: kb. 70% szántó, a többi legelő, rét, kisebb kiterjedésben erdő, nádas, beépített terület. Az öblözet árvízveszélyét fokozza, hogy az árvíz- védelmi töltések számos helyen kereszteznek holt ágakat. A dunai árvízvédelmi vonal mentén a hullámtér szélessége szeszélyesen változik s helyenként több km szélességű. A hullámtérben sűrű erdők akadályozzák az árvizek szabad levonulását. A Mosoni-Dunaág menti vonalon a töltések általában követik a folyó irányát és csak lényegtelen a hullámtér szélessége, melyen nincsen kiterjedt erdő. Az öblözetben 1892-ben alakult meg a Szigetközi Ármentesítő Társulat, amely egyesítette a Moson megyei, a Nagy-Duna-jobbparti, a Kis-Duna-jobb- parti és a Kis-Duna-balparti külön Árvízvédelmi Érdekeltséget. A társulat megalakulása előtt csak egyes községek, községcsoportok a leggyakoribb vízbetörések helyén, legtöbbször a holt medrek partjain rendszertelenül védekeztek kisebb hevenyészett töltésekkel. A társulat megalakulása után 1892—1896 között teljes hosszban, összefüggő töltések épültek az 1883. évi árvízszint fölé 1,0 m-re, 4,0 m koronával, a vízfelöli oldalon 1:3, a mentett oldalon 1:1,5 rézsűkkel. E méretek sem az 1897, sem az 1899. árvizek alkalmával nem bizonyultak elegendőnek. Ezért 1900. és 1906. évek között az 1899-i árvízszin fölé 1,0 m-re magasították a töltéseket mindkét oldalukon 1:3 rézsűvel. Az 1954. évi minden eddiginél lényegesen magasabb árvíz és a bekövetkezett dunakiliti, kisbodaki és ásványi felső és alsó töltésszakadások szükségessé tették a töltések magasítását és erősítését. Az újabb töltéserősítéseket a KMB. által megállapított 1%-os gyakoriságú számított mértékadó árvízszint alapulvételével végezzük. A megállapított kiépítendő magassági biztonság a nagy-dunai 0,00 töltés-szelvénytől a 24,000 szelvényig 1,20 m, a felső szakaszon a 38,000 szelvénytől az országhatárig a gyakran jelentkező jégtorlaszok miatt 1,50 m. A kettő közötti szakaszon fokozatos átmenet van. A töltések magasítása és erősítése pénzügyi okokból egyelőre csak 80 illetőleg 100 cm-es túlemeléssel történt meg. A szigetközi töltések állékonysága szoros összefüggésben van a Szigetköz különleges altalaj viszonyaival. E töltések nagyvastagságú kavicsos, tehát erősen vízáteresztő, általában vékony fedőrétegű altalajra épültek. A vízvezető réteg vízzel való telítődésével megindul a töltés alulról felfelé történő átázása, ami az árvízvédelmi biztonság szempontjából a legveszélyesebb. Az 1954. évi árvíz levonulása után megindított töltéshelyreállítási és erősítési munkáknál igyekeztünk biztosítani azt a legkisebb szivárgási hosszat, amely a töltésláb alulról történő átázása és a buzgár képződés, vagy a hidraulikus talajtörés veszélye ellen kellő biztonságot nyújt. Ennek biztosítására részben a szorítógátas rendszert, részben a vízáteresztő anyaggal történő leterhelést, az ún. paplanozást alkalmaztuk. Az 1954. évi árvíz után az alábbi töltésméreteket alkalmaztuk: 0—23,600 szelvényig 4 m korona, 1:3 és 1:2 rézsű; 23,600—45,300 szelvények között 4,0 m-es korona- szélesség mellett a vízfelőli oldalon a koronától a vizszínig 1:2, az alatt 1:3, a mentett oldalon 1:2 rézsű. A 45,300—61,560 szelvények között 4,0 m korona- szélesség mellett mindkét oldalon 1:2 a rézsűk haj- lása. E szakaszon szorítógátak épültek, 2,0 koronaszélességgel, mindkét oldalon 1:2 rézsűhajlással, átlagosan 1,0 m magassággal. Összesen 12 843 fm hosszban. Vízáteresztő paplan épült 16 szakaszon, összesen 3130 fm hosszban, átlagosan 20,0 m szélességben, 50—80 cm vastagságban. II. Komárom-Almásfüzitöi öblözet Az öblözet Komárom felső végétől Dunaalmásig húzódik 3—4 km szélességben. Jellege ipari. A töltés és a műút közötti Almásfüzitő község egyes házai, a Kőolajipari Vállalat és a Timföldgyár üzemei és laüóházai, valamint a Perjés-pusztai gazdaság majorja helyezkednek el. Az almásfüzitői töltés 1952—1954-ben épült. A töltés kiépítése előtt a közepes árvizek ellen védő kisebb magasságú töltés védte az országúiig terjedő területet. A töltés építése az 1954. évi árvíz alatt fejeződött be, átlagos magassága 3,4 m, 3,0 m koronával 1:3 és 1:2 rézsűkkel és egy 3,0 m széles padkával. Miután a töltés mentettoldali anyaggödrökből épült, később szükségessé vált az anyaggödrök hidromechanizációval történő betöltése. A védtöltés altalaja buzgár képződésre hajlamos, erősen vízáteresztő a magasabb dunai vízállásoknál fakadóvíz jelentkezik. A komáromi pályaudvarnál az 1900-as években 128
