Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1965)
VIII. fejezet. Ivó- és ipari vízellátás
A legtöbb településben a fogyasztók teljes mértékben lekötik a víztermelőhelyek kapacitásét. Ezeken a helyeken a vízműbővítést a, víztermelőtelepek bővítésével együttesen lehet csak végrehajtani. Egyes vízművek (Gönc, Jósvafő, Felsődobsza stb.) azonban bőségesen rendelkeznek le nem kötött vízkészletekkel; így itt a fejlesztés csupán hálózat- bővítést jelent. A vízművek által termelt víz 260 km hosszú nyomóvezetéken keresztül jut a fogyasztókhoz. Néhány gravitációs üzemű vízműtől eltekintve a víztermelőtelepek gépi emeléssel juttatják a kiemelt vizet a csőhálózatba. Az emelés évi villamosenergia felhasználása 520 000 ikWó-ra becsülhető. A fő- és elosztóvezetékek — eltekintve 1—2 régebben épült vízműtől — túlnyomórészt azbeszt- cement csövek, melyek utcai közkifolyókon keresztül szolgáltatják az ivóvizet. A házibekötések száma csekély. Figyelembe véve a napi víztermelést, továbbá a törpevízművek által az ipar részére átadott vízmennyiségeket (50 m3/nap), egy ellátott főre napi 55 liter víztermelés jut, ami közkifolyós ellátás esetében megfelel az országos normatíváknak. A víz tárolását, illetve a szükséges nyomást 20 víztorony, 58 medence, 15 községben, pedig hidro- foros berendezés biztosítja. A rendelkezésre álló tárolótér 3620 m3, melyből 35% víztornyokban, 65% pedig medencékben biztosított. A tárolható vízmennyiség a napi víztermelés 47%-a, ami a korszerű követelményeket kielégíti. Általános tapasztalat, hogy a légüsttel üzemelő vízművekben lényegesen több az üzemzavar, valamint a kiesett üzemórák száma, mint a magas tárolókkal rendelkezők esetében. 1.2234 KÖRZETI VÍZMÜVEK A Tisza vízgyűjtőjén 1960-ban 122 település területén összesen 487 körzeti vízmű üzemelt. A körzeti vízellátás speciális magyar vízellátási mód, melynek tulajdonképpeni hazája a pozitív fúrt kutak telepítése szempontjából kedvező hidrogeológiai felépítettségű Csoográd megye. Itt található az ország összes körzeti vízmüvednek 57%-a. A két világháború közötti időszakban szerte az országban, különösen az Alföldön, gomba módra szaporodtak a jórészt magáncélokat szolgáló körzeti vízművek, kúttársaságok. Ezek — mint ahogy az 1938. évi ivóvizellátási nagygyűlés is leszögezte. — ,.az egészséges fejlődés keréfckötői”-vé váltak, mert „ahol a körzeti vízvezetékek elburjánzottak, ott nehéz a központi vízmű megépítése mellett hangulatot kelteni”. Az egyéni érdekeknek megfelelően — legtöbbször szakszerűtlenül — kiépített s rendkívüli méretekben elszaporodott kútfúrások és oső- fcktetések tetemes mérvű vízpazarlást eredményeztek, amit természetszerűleg vízhozamcsökfcenés,, majd újabb kutak fúrása követett. 1948-ban csupán Hódmezővásárhelyen 86, Csong- rádon 22, Makón 25, Szentesen, pedig 38 kúttársaságot tartottak nyilván. A felszabadulás óta a körzeti vízművek száma és jelentősége fokozatosan csökken. Egy részük a műszakilag tökéletlen kivitelezés, illetve a, karbantartás hiánya következtében tönkrement, elavult, más részüket lassan kiszorítják a helyükbe lépő korszerű (központi, törpe stb.) vízellátó berendezések. Egyes alföldi városok vízmüvének alapjait jelenleg még az egykori körzeti vízművek berendezései képezik (Kiskunhalas, Orosháza). A 487 körzeti vízmű 1960-ban 163 600 főt, tehát a vízgyűjtő összes lakosságának 3,9%-át látta el ivóvízzel. A vízművek kútjainak vize fcb. 600 km hosszú, túlnyomóan acél csővezetéken keresztül jutott a. fogyasztókhoz. A hasznosított vízmennyiség napi 12 700 m3-re becsülhető, ami egy ellátott főre vetítve 80 liter/na.p fajlagos víztermelésnek felel meg. A tényleges fejadag ennél lényegesebben kisebb, mivel az elavult csővezetékek, szerelvények vízvesztesége jelentékeny. 1.223(3 LAKÓTELEPI, INTÉZMÉNYI VÍZMŰVEK A Tisza vízgyűjtőjén 1960-ban 117 település ösz- sziesen mintegy 220 db intézményi, lakótelepi fcisvíz- művel rendelkezett. Ezek kereken 45 000 fő, tehát az összes lakosságnak 1,1 %-a részére biztosították az ivóvizet. A fcisvízniűvek különböző intézmények (állami gazdaságok, laktanyák, kórházak, iskolák, szociális otthonok, üdülők, közigazgatási és; kulturális létesítmények, stb.), továbbá mezőgazdasági, ipari, bányász és egyéb lakótelepek vízellátására létesültek. Tekintettel a kisvízművek nagy számára, kis víztermelési kapacitására, továbbá az adatgyűjtés hiányosságaira, a közölt számadatok csupán tájékoztató jellegűek. A kisvízművek száma a felszabadulás óta jelentősen emelkedett. A korszerű lakásépítkezés megköveteli a komfortos ellátást. Ahol az új lakótelepek vízellátása, nem volt központi vízműről megoldható, ott egyedi vízellátóberendiezéseket kellett létrehozni. Megállapítható, hogy amíg az újabb keletű vízellátó művek üzemeltetése általában kielégítő, addig a régebbi létesítményekre sok a jogos panasz. Ennek főoka az, hogy még jelenleg is számos elavult, műszakilag kifogásolható, szakszerűtlenül épített kisvízmű üzemét kell kényszerűségből fenntartani. A kisvízművek együttes napi víztermelése 5000 m3-re becsülhető, melynek 70%-a mélységi víz. A nyilvántartásunkban szereplő 220 kisvízmű közül 55 talajvízből, 145 mélységi vízből, 18 karsztvízből, egy-egy pedig partiszűrésű kutakból, illetve felszíni vízből (Sárospatak) termeli a vizet. Az egyes vízművek víztermelésének nagyságrendje széles határok között változik. Jelentősebbek: a sajóbábonyi lakótelep vízműve, mely az ipartelepet is ellátja ivóvízzel, a cserkeszőllői intézményi vízmű, továbbá a bányaüzemiek .közül Hódoscsépány,- Egeresein, Putnok, Nagybarca, kisvízművei. A víz minősége — eltekintve néhány elavult, kényszerűségből használt vízműtől — általában megfelelő. A kisvízművek mintegy 130 km összhosszúságú csővezetékkel rendelkeznek. A csövek anyaga a régebben épült vízműveknél többnyire öntöttvas, az újabbaknál azbesztcement, esetleg acél. A hálózatról a lakosság túlnyomó része házibekötések útján kapja ivóvizét. Az egy főre jutó napi ivóvíztermelés 110 liter, tehát a korszerű követelményeknek megfelelő érték. 469
