Virrasztó, 1973 (3. évfolyam, 3-4. szám)
1973-01-01 / 3. szám
Az « erdélyi kérdés » a párizsi béketárgyaláson 1947. február 10-én írták alá Párizsben, a Luxembourg palota Oratermében Magyarország második halálos ítéletet, a Párizsi békeszerződést. John C. CAMPBELL, az amerikai delegáció tagja, a State Department Kelet-Európai Osztályának vezetője hosszú tanulmányban számolt be erről a tragikus eseményről «The European Territorial Settlement» címen a FOREIGN AFFAIRS amerikai folyóirat 1947. okt-i számában. Bár a tanulmány — érthető módon — nélkülözi a kellő tárgyilagosságot és valósággal hemzseg az ellentmondásoktól, mégsem lesz érdektelen emlékezetbe idézni. Mielőtt azonban idézném kivonatosan a tanulmány Erdélyre vonatkozó részét, vissza kell nyúlni egy kissé. Az oroszok már 1914. október 1-én a Sasanov és Bratianu között kötött titkos egyezményben Erdélyt Bukovinával együtt Romániának Ígérték, ha belépnek a háborúba. Később ugyanezt tették az angolok is és ezzel Erdély sorsa meg lett pecsételve. Ennek ellenére a győztes nagyhatalmak a román hadsereg 1916. évi gyors és csúfos veresége miatt eleinte szóba sem akartak állni a románokkal. Később azonban győzött a Masaryk és Benes által sugalmazot elvakultság és gyűlölet szelleme és az angol «gentleman like» magatartás. Így kapta meg Románia nemcsak a történelmi Erdélyt, hanem még egy kb. 60 km széles és 250 km hosszú alföldi sávot: a Szamos- és Kőrösvidékét, Aradot és a Bánát nagyobbik részét is, mert ott egy vasútvonal haladt, amire «az új államnak» közlekedési okokból «feltétlenül szüksége volt s amit az ügyes román propaganda következtében azóta nemcsak a helytelenül t jékozta to tt külföld, de még mi is egyszerűen csak «Transylvanianak», Erdélynek nevezzük. 1919-ben a Trianoni béketárgyaláson Aradot és színmagyar vidékét először Magyarországnak ítélték. Romániához történt csatolása végül is kizárólag «gazdasági okokból» történt — a francia szöveg szerint: «pour des raisons strictement economiques.» Harold TEMPERLEY a «How the Hungarian Frontiers were drawn» c. könyvében a következőket írta: «Az etnikai elv súlyos megsértését senki sem tagadta. Ebben az esetben a Szövetségesek kimondták, hogy a gazdasági szükségszerűség döntőbb, mint az etnikai kérdés.» 25
