Virrasztó, 1973 (3. évfolyam, 3-4. szám)
1973-01-01 / 3. szám
Az édes gyilkosnak Parányi sorsom már szíved alatt él, öledben lüktet létem, mint sziromvágy. Édesanyám, ne engedj elpusztulni! öled nem koporsó, hisz oly meleg lágy, mint az őstudat, melyből lettem, csak Te nyithatsz eget felettem, s Te mutathatod meg, milyen a világ! Kilenc hónap után, ha addig hordasz, megígérem, sirásom is dal lesz majd, csak hallhassam a szíved dobogását, mely vérereiden át most felém tart. Már érezlek, Édesanyám, tudod-e?! Kicsinyben bennem a Mindenség léte, Te lehetsz nékem az áldott reménypart! Ha engeded, szívem is lesz, mint néked, serény, mint az érzések kalákája, a bánatot is bírom, mint ahogy Te; nem riaszt az Élet annyi próbája. Hisz teremhet még gyümölcs a fán, élni akarok, Édesanyám! Nekem is kell a lét édes igája ... ! Nekem is kell a kisded tiszta szeme, melynek fényén szűrődik át az öröm, nekem is kell a mesedús ámulat, (halál ne legyen korai börtönöm,) — mert ha véres vesztőhely öled, a hóhér Téged is megölhet; angyallelkemmel hiába őrködöm! Édesanyám, a Te tested szent nékem, nemcsak magamat, Téged is féltelek . . . A szörnyű kés először Téged jár át, Tenélküled aztán én sem élhetek. Akaratod dönti el: mi lesz velem?! Elnyel-e a vödör, mint sötét verem? Élek-e, vagy sorsom elköpültetett?! ... És ha mégis nem akarnál látni, akkor sem átkozlak, édes gyilkosom! Bár fáj, hogy öled koporsó lett, véres . . . (ha meg is tehetném,) hiába mosom. Amikor én feküdtem benne, jó volt, ringatott és az öröm nekem hódolt, ma véres kis árnyam rajtad átoson ... Nem tehetek róla, hogy emlékezel, s lelked kútjában visszhangot ver szívem mely nem kondulhatott meg a világban melengető anyai kezedben ... ! De fáj az is: Apám sem ringathatott, mert elhagyott, mint összetört csillagot! Pedig élni akartam: bátran, híven ... ! KERTÉSZ LÁSZLÓ:
