Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)
1971-06-01 / 1. szám
Hogyan is beszélünk? Kazinczy Ferenc, nyelvünk nagy apostola, bizonyára megfordulna sírjában, ha meghallaná a mai szlovenszkói magyarság beszédét. Vagy talán lehet az is, hogy azt hinné, egy teljesen új nyelvvel van dolga és haladéktalanul nekilátna elsajátításához? Sajnos, de való tény, hogy mi nem becsüljük anyanyelvűnk kincsesházát érdeme szerint. Az utóbbi évtizedek alatt annyi idegen hordalék került a beszédünkbe, hogy ma már valójában egy nehezen kezelhető bábeli nyelvzavarral találjuk magunkat szemben. Mi ennek a jelenségnek az oka? Igaz, hogy sok magyar tannyelvű iskolában sem elégséges a nyelvoktatás, de legtöbbet ront a helyzeten az, hogy sok magyar gyermek szlovák, vagy cseh iskolába jár. így természetes, hogy az ilyen iskolások magyar szókincse nagyon satnya és a gyermekek hajlamosak az idegen kifejezések gépies használatára. A legtöbb rosszat azonban az emberi kényelem és lustaság hozza magával. Sokszor nem akarjuk megerőltetni az agyunkat, és csak úgy «kapásból» alkalmazzuk az idegen, nyelvünkbe semmikép sem illő kifejezéseket. Ha igaz a mondás, hogy nyelvében él a nemzet, komolyan kell aggódnunk a jövőnket illetőleg. Ébredjünk fel végre kábulatunkból és nemtörődömségünkből! Vagy talán jobb lesz, ha Petőfi nemeseivel a végtelenségig azt hajtogatjuk, hogy: «... ráérünk mi arra még!» — Nincs időnk halogatásra és azonnal hozzá kell látnunk művelődésünk elmélyítéséhez. Mentsük, ami menthető, elsősorban drága anyanyelvűnket, mert igazán csak addig leszünk hűek önmagunkhoz, amíg szeretjük és ápoljuk őseink nyelvét! E kötelességünkre figyelmeztet hazai irodalmunk legtiszteletreméltóbb humanistája is, Fábry Zoltán. Már azzal is vétkeznénk magunk ellen, ha az igazmondás e hősének szavait nem fogadnánk a szívünkbe. Rajta, tisztítsuk meg mindennapi használati nyelvünket minden nem belé való salaktól. E munkához szükséges mindannyiunk igyekezete és összefogása. Lehet, hogy egy kis túlzás van a most következő párbeszédben, de azért mégis igaz, hogy nagyon sokan beszéljük ezt a «nyelvet». Alkossunk majd e sorok elolvasása után véleményt, hogy nem lenne-e mégis szebb a gyémántosan csengő anyanyelven társalognunk? « Szevasz Jóska! Hová mégy? — Cseszty, Ferikém! Az «obhodniba» és a «szamibiszluhába» indultam bevásárolni. A fiamnak veszek «tyeplákit», — míg a kislányom «tyapkit» kért. — Józsikám, akkor mind a ketten bevásárolunk. Mára «beplánoltam» egy kirándulást, de a feleségem elküdött a «bufetba», hogy 35
