Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)

1971-06-01 / 1. szám

Jóleső érzés tudni, hogy az elmúlt 25 év «megpróbáltatásai és nehézségei» ellenére Professzor úr, «anyanyelvűnk életének, törtéténetének és törvényeinek legfőbb őre és ismerője évtizedes, folytonos, nem szűnő gonddal foglalkozik azoknak a magyarajkú embereknek a sorsával és anyanyelvével, akik idegenbe szakadtak, szükségszerűen más nyelvi környezetben élnek, de anyanyelvükhöz hűek kívánnak maradni.»

Annál is tiszteletre méltóbb ez a gondoskodása, mert amint mondotta: «Tankönyveket kívánunk kiadni a külföldi magyar gyermekek számára, daloskönyvet fogunk megjelentetni, tervbe vettük külön folyóirat indítását, végül pedig a meghívott szakemberekkel közösen — vizsgálni fogjuk a magyar nyelv barátai összefogásának lehetőségeit.» De még ennél is tovább ment, amikor azt mondta: «Állandóan rajtuk, a külföldre szakadt magyarokon kell tartanunk a szemünket. Megadni mindent, minden segítséget nekik, a tankönyvektől kezdve az olcsó szépirodalomig, s az óhazához fűződő mindennemű kapcsolat ápolásáig. A legfőbb kapcsolat a nyelv, s a leggyengédebb a látogatás, „haza”, Magyarországra.»

Arra a kérdésre pedig, hogy az «Idegen nyelvi környezetben meddig — s hány nemzedéken keresztül — tartható fenn az anyanyelv?», derűlátóan azt felelte: «Az én tapasztalataim, ismereteim és stúdiumaim szerint ott, ahol a magyarajkú emberek nagyobb tömegekben élnek együtt, a negyedik generációig... Mi azt reméljük, hogy abban az esetben, ha a külföldi magyarok az óhaza intézményeitől megfelelő segítséget és támogatást kapnak, akkor az anyanyelvet még a negyedik generáción túl is fenn lehet tartani. Mi több, évszázadokig ...» Nem tudom, hol és mikor szerezte, Professzor úr, ily irányú tapasztalatait, mert ha megkérdezte volna «hazalátogató», «tudós» barátait, azok felvilágosíthatták volna, hogy sajnos, a legjobb és legkedvezőbb körülmények között is legfeljebb csak a harmadik nemzedékig — ha az egyik szüő nem magyar, már a másodikig sem —, tartható fenn az anyanyelv. Pedig az «idegenbe szakadt», «magyar ajkú emberek» zöme jelenleg tanult ember — még otthon nőttek fel, s végezték iskoláikat —, akik Professzor úr jóindulatú gondoskodása és támogatása nélkül is mindent elkövettek és elkövetnek, hogy gyermekeik és unokáik ajkán ne kopjon, ne haljon el az «édes anyanyelvűnk» és megmaradjanak ne csak nyelvükben, hanem lelkűkben is magyarnak.

Professzor úr még az egész Kárpátmedencét kitöltő, történelmi Magyarország polgáraként látta meg a napvilágot, így nagyon jól kell tudnia, hogy a két- és többnyelvűség nálunk, magyaroknál, nem volt ritkaság, hiszen a nemzetiségi területen élők majdnem kivétel nélkül tökéletesen beszélték a latin és német mellett az illető nemzetiség nyelvét is. Ha másért nem, szellemi rátartiságból, virtusból.

32