Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)

1971-09-01 / 2. szám

NÉHÁNY szó a kärpAt-dunamedence JÖVŐJÉRŐL

(Lapunk lelkes olvasója, Dr. CZKRMANN ANTAL, v. miniszteri tanácsos, 1935 óta a móri választókerület országgyűlési képviselője, az emigráció egyik kimagasló, az egyetemes magyar érdekeket élete utolsó leheletéig hűen szolgáló egyénisége, a «Magyar Szent Korona Országainak múltja és jövője», «Die Staatsidee des Heiligen Stephans und die politische Neuordnung des Karpathenbeckens», «Vértanú Szent Gellért Nemzeti Szentélye», «Szerémség» c. tanulmányok és a HONKERESÖK című trilógia szerzője, a Faluszövetség VASÁRNAP című évkönyvének 16 éven keresztül szerkesztője, Klagenfurtban 1971. május 18-án, hosszas betegség után, 86 éves korában meghalt.

Azt hiszem, úgy áldozunk ennek a nagyfelkészültségű, áldozatos, önzetlen, istenfélő, t alpig becsületes, elvhű, idegen származása ellenére is igaz magyar emlékének, ha közöljük egyik 1951-ben írt, de nyomtatásban még meg nem jelent, ma is időszerű és tanulságos nemzetpolitikai eszmefuttatását.)

Az idők jele, hogy a történelmi Magyarország területének új politikai rendezésére vonatkozó elgondolások kezdenek határozottabb formában kibontakozni. Ez elgondolások jellemzője, hogy az említett terület, vagyis a Kárpátok hegylánca által övezett Dunamedence földrajzi egységét, ennélfogva e terület minden részének szoros összetartozandóságát, egyik se téveszti szem elől. Az egyik ilyen elgondolás az, hogy az egyes s 1918-ban, illetve a Trianoni békeparanccsal szétszakított országrészek, Horvátország mintájára, társországi közjogi jelleggel térnek vissza a Magyar Szent Korona felségjoga alá.

Az ilyen politikai tervek mérlegelésénél a kiindulópont helyességére kell nagyon ügyelni, mert minden ezen a téren elkövetett hiba később szörnyen megbosszulja magát. Már pedig azt minden lelkiismeretes politikus érzi és tudja, hogy az a politikai rendezés, amelynek előestéjén állunk, állandóságot akar teremteni és hosszú időre szól. A hiba elkerülésére irányuló igyekezet a jelen esetben tehát különösen indokolt.

Amint e tanulmány VI. fejezetének 5. pontjában olvashattuk, a horvát—magyar viszony, közjogilag perszonális unió volt, amelyik a gyakorlatban reálunióvá fejlődött. Mindezek ellenére Horvátország még se volt része Magyarországnak, de nem lett annak meghódított tartománya se, hanem a közös, a magyar király uralma alatt álló TÁRSORSZÁG volt. A nobilis magyar közjogi felfogás ezzel a meghatározásával nem zárta ki azt, hogy mint minden társas viszony, a horvát—magyar unió is békés úton megszűnjék, felbontassák és hogy Horvátország, elszakadva Magyarországtól, független állami életet éljen. Ez, a már nyolc évszázad előtt vallott magyar fefogás összhangban áll, — a világpolitikában csak 1918-ban jelentkezett —, népek önrendelkezési jogával. (A népek önrendelkezési joga, elvben, a legkisebb lélekszámú népet is megilleti; gyakorlati alkalmazásban azonban vannak észszerűségi határai; így ez elv érvényesülésének határt szab az állami élet fenntartásához szükséges szellemi, anyagi

16