Virrasztó, 1971 (1. évfolyam, 4. szám, 2. évfolyam 1-2. szám)

1971-09-01 / 2. szám

ILYEN ALKALMAKKOR, mint a mai, aligha lenne elegendő annyit mondanom: ítéletem szerint Magyarországgal ötven évvel ezelőtt igazságtalanság történt. A magyarok mondták ezt maguk is, — ki tudja hányszor? Fájdalmukat, veszteségüket aligha enyhítené, ha én most megismételném. De először is, szabad legyen tisztáznom a tényt, hogy — valóban úgy vélem, hogy igazságtalanságot követtek el. Sőt ennél sokkal többet: súlyos politikai tévedést. Egy állandónak bizonyult többnemzetiségű birodalmat törtek szét észszerű politikai és gazdasági okok nélkül — mindezt a nemzeti «önrendelkezési jog» elvont elvének nevében. S ez azután a szavak győzelmét jelentette a józan ész fölött, a propagandáét a politika fölött, az ideológiáét az ezer éves történelem, hagyomány és emberi érzés fölött. S mindez — mint tudjuk — segített a második világháborút előkészíteni, mivel politikai-stratégiai űrt teremtett Közép-Európában. Minden modern történész, akinek egy szikrányi intelligenciája volt, látta ezt. Woodrow Wilson jóakaratú férfiú volt. Megértette Amerika hazai problémáit elnökségének első éveiben, de képtelen volt fölfogni az európai kontinens politikai realitásait. Tény, igaz, hogy a Versailles körüli szerződések bizonyítják monumentális tudatlanságát, valamint hajlandóságát arra, hogy újrarajzolja Közép- Európa térképét egy naiv politikai jelszó jegyében — tekintet nélkül arra, hogy mit jelentett ez az emberi fejlődés szempontjából. A sors iróniája, hogy Wilson utolsó «nagy» tanítványa — Hitler Adolf volt, aki brilliáns módon használta ki a «nemzeti önrendelkezési jog»-ra való hivatkozást a csehszlovákiai és lengyelországi német kisebbségek érdekében, hogy az amúgy is gyönge utódállamokat aláássa és fölépítse «Űj Rend»-jét.

AZ IGAZSÁG KÉRDÉSÉTŐL FÜGGETLENÜL, a Trianoni Béke politikailag se volt bölcs, mert az ellenérzés fájdalmát s a gyökeres változás iránti vágyat teremtette. Valóban nagy államférfiú sohase alkot ilyen úton új zavarok számára alapokat. Ma csaknem minden történész megegyezik abban, hogy Bismarck egyik legnagyobb hibája volt a francia—német háború (1870) után, hogy Elszász-Lotharingiát leválasztotta Franciaországtól és Németországhoz csatolta — s ezzel elvetette magvát a nemzeti megalázásnak, amely elősegítette az első világháború kitörését, valahogy hasonlóan a trianoni béke szelleme ott ült Erdélyben a kétmillió magyar csalódó, hiábavaló, anyaországgal való egyesülésének vágya fölött.

1938-BAN ÉS 1941-BEN A NÉMETEK végrehajtottak némi területi revíziót. Ezeknek a revízióknak legnagyobb része igazolható néprajzi, nyelvi és történelmi alapokon, de mégis a trianoni határokat állították vissza a második világháború után, legfőképpen azért, mert a magyarok a vesztes Németország oldalán álltak. Így — a

12