Virrasztó, 1970 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1970-09-01 / 3. szám

feladó helyén: «A magyar és magyar eredetű franciák Franciaország feszabadításában történt részvételét megünneplő rendezvények Bizottsága» (e cím már maga is gyanús!) és benne arra akartak felkérni, hogy én is lépjek be a bizottságba, mégpedig nem kisebb címmel, mint «dísztag». Sőt attól a merészségtől sem riadtak vissza, hogy felajánlják a bizottság tiszteletbeli elnökségét. Javaslatukra én ezt válaszoltam:

«Az 1939—1945-ös háborúban Franciaországért hősi halált halt magyarok emlékét feleleveníteni, akik befogadó hazájuk felszabadításában részt vettek és egyben a népek szabadságáért és a demokráciáért harcoltak, elvben kitűnő kezdeményezésnek tűnhetett volna számomra, hiszen minden ilyen megmozdulás még szorosabbra fűzné a Franciaország és Magyarország között fennálló évszázados baráti kapcsolatokat és ennek következtében örömmel csatlakoztam volna a javaslathoz, ha Bizottságukban nem volnának jelen, legyen az személyes jelleggel, a Kádár-féle bábkormány hivatalos és félhivatalos képviselői, mert ez a körülmény meggátol abban, hogy annak tagja legyek, sőt sajnálatomra még abban is, hogy a megemlékező ünnepélyen a legcsekélyebb mértékben is részt vegyek.

Azt hihetnők, hogy a meghívók gúnyt kívántak űzni felkérésükkel, mert kikben él tovább az ellenállók szelleme: azokban-e, akik hazájuk megszállóival kollaborálnak, vagy azokban, akik nekik ellenállnak és felveszik velük a harcot?» —

Ugyanitt kívánok rámutatni egy másik fogalomzavar-keltésre, amelyet a kommunisták éppoly ügyesen próbálnak kihasználni és terjesztem, mint a német-ellenes ellenállás tényét. Arról van szó, hogy azokat a magyar hazafiakat, akik a második világháború végén hősiesen védték hazájukat — és csak hazájukat — az 1944—1945-ben rájuk törő vad szovjet hordák ellen, «náciknak» és a hitleri Németország cinkosainak tüntetik fel. Négy évvel ezelőtt kitűnő tanulmányt írt a hős és a nemzeti hősiesség fogalmáról Sujánszky Jenő barátom (ki e téren joggal számít szakembernek, hiszen 1944/45 telén, Budapest borzalmas ostroma alatt 15 éves fejjel nyerte el a magyar honvédség első osztályú tűzkeresztjét). Kitűnő hasonlattal bizonyítota be ő, hogy ezzel az erővel ugyanúgy lehetne a «Normandie—Niemen» repülőegység hősies pilótáit az oroszok cinkosainak kikiáltani és az oroszok által Lengyelországban és máshol elkövetett hajmeresztő bűntettekért bűntársakként vád alá helyezni. Pedig kézenfekvő, hogy hogy ezek a francia repülők éppúgy nem Sztálinért és a kommunizmusért harcoltak, mint ahogy a magyar katonák sem Hitlerért és a nácizmusért áldozták életüket. Ezek csakúgy, mint azok, saját hazájuk megmentésére, védelmére fogtak fegyvert, nem pedig más céllal.

És még ha nem is hozzuk fel érvül Magyarországnak a háború vége óta egyfolytában tartó orosz leigázását és szégyenteljes kizsákmányolását, csupán az a rengeteg gyalázatos gaztett, amit 1944—1945-38