Virrasztó, 1970 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1970-09-01 / 3. szám

ben a «népek közötti barátság harcosai» Magyarországon és a többi, általuk «felszabadított» országban elkövettek, önmagában is kellő okot szolgáltatott a magyaroknak a benyomuló szovjet csapatokkal szemben kifejtett kétségbeesett, reménytelen, de a helyzetet világosan felmérő ellenállására.

Ezzel kapcsolatban már három évvel ezelőtt kihangsúlyoztam, mily tájékozatlanok és felelőtlenek voltak a nyugati hatalmak, mikor a vörös hadsereget Európa közepéig engedték behatolni s ez a «történelem ellen elkövetett őrület» — mint írták — máig is tisztázatlan, rejtélyes ügy maradt. Elképesztő dolog ugyanis, mily bűnös rövidlátással engedhették a szovjetet a Rajnától mindössze két napi menetidőt igénylő távolságra! «Tisztelet és dicsőség a Vörös Hadseregnek!» —hirdették annakidején mindenütt és úgy tettek, mintha nem látták volna a szovjet által Közép- és Keleteurópában ugyanebben az időben elkövetett rémtetteket, számtalan gyilkosságot, megbecstelenítést és rablást, ami minden országban napirenden volt, még a szövetséges Jugoszláviában is. (Ez magyarázza meg egyébként a jugoszlávok bizalmatlanságát az oroszokkal szemben a háború után.) Sztálin hordái mindenkit egyforma, vérlázító bánásmódban részesítettek. A vörös hadsereg senkit és semmit nem tisztelt s a zabolátlan katonák még püspököket és papokat sem haboztak meggyilkolni, ha azok fiatal leányokat és apácákat próbáltak előlük megvédeni. Ez történt Győrben is, ahol Apor püspököt saját palotájában lőtték le.

Ezekután ismét Sujánszky Jenő szavait kell idéznem, aki így ír:

« A magyarok ellenállása a vörös hadsereggel szemben 8 hosszú hónapig tartott (1944 őszétől 1945 tavaszáig) és valószínűleg Ausztriát és Bajorországot is megmentette a szovjet megszállástól. A háború e szakaszában Magyarország kemény ellenállása nélkül a Szovjetunió a jaltai konferencián, 1945 februárjában még előnyösebb helyzetben lett volna és minden bizonnyal még nagyobb igényeket terjesztett volna elő, ha kezében tartotta volna Ausztriát és Bajorországot. De mindez nem így történt, mivel a jaltai tárgyalások idején Budapesten még dühösen dörögtek az ágyúk és Malinovszkij és Tolbuchin csapatai elakadtak Magyarország földjén, melyet a magyar nép legvitézebb fiai ádáz hősiességgel védtek.»

Az 1956-os magyar felkelés 25—30 000 áldozatával egyidejűleg, akikhez hozzá kell számítani mintegy 10 000 további antikommunista vértanút, akiket a felkelés előtt és után végeztek ki, valamint több tízezer vonatszámra Szibériába deportált magyart, kik sosem tértek vissza, — a nagyszámú magyar munkás, földműves és értelmiségi vértanúval párhuzamosan kegyelettel kívánok meghajolni az 1944- 1945-ös magyar hősök emléke előtt is, hiszen ezt szükségessé teszi az idő múlásával lehetővé vált pontosabb történelmi kiértékelés és ugyancsak ezt követeli meg a történelmi igazság és az európai népek közti őszinte kiengesztelődés. Kegyelet és tisztelet illeti meg így

39