Virrasztó, 1970 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1970-09-01 / 3. szám
Az Olvasó írja... «... öreg korában bizonyos tekintetben megváltozik az ember természete, nyugodtabb, tépelődőbb, mérlegelőbb lesz, nehézkes, pesszimista és keserű... különösen, ha az ember magyar. Csoda-e ez, ha naponta látja és tapasztalja,hogy milyen esettek vagyunk és tehetetlenek, mi a számra legnépesebb emigráció, amelynek nem egy világviszonylatban is neves tagja van, akik közül nem egy, amint a Szent Györgyi-eset is mutatja, milyen méltatlanul viselkednek. Pedig milyen sokat tehetnénk, ha csak egy cseppet is összefognánk és nem százfelé húznánk. Fel-felcsillan közben egy reménysugár, hogy íme, vannak még közöttünk javíthatatlan optimisták és idealisták, akik minden nehézség és gáncs ellenére megint elölről kezdik a már-már kilátástalannak mutatkozó munkát. Ilyen reménysugár a «Virrasztó» is! Amikor a svájci-bélyeges borítékból kihúztam a füzetet, az villant át az agyamon, hogy «megint egy jobbsorsra érdemes kezdeményezés, vajon meddig fogja bírni anyagi szusszal?». Csak amikor a fedőlapot fellapoztam és mint szerkesztő a Te nevedet olvastam, jutott eszembe, hogy a múltakban írtad volt, hogy szándékod Homonnayval egyetemben egy ilyen természetű és tartalmú szemlét megindítani. Az csak természetes, hogy azonnal nekiültem és kiolvastam. A tartalmához, külső alakjához és kifogástalan formájához őszintén gratulálhatok, csak... és itt következik az öreges tűnődés és kétkedés, meddig fogjátok bírni anyagiakkal, mert a munkaerő, -kedv és készség megvan, s remélhetőleg még csatlakozó munkatársaitokban is meglesz. Hogy ez a Szemle tátongó hézagot pótol, az kérdésen kívül áll, hogy a «Beköszöntő»-ben jelzett cél, a fiatal, Trianont nem ismerő magyar nemzedék részére nélkülözhetetlen lesz, az tény, és hogy idegen nyelveken is szándékozik megjelenni, az talán van olyan fontos, mint az előbb említettek. És itt megállók az én régi vesszőparipámnál. Idegen nyelven írt magyar szemlére és pedig német nyelven írtra van égetően szükség, hiszen mi, akik itt élünk a Vasfüggöny árnyékában, tapasztaljuk a a legjobban, hogy még ma is, minden berlini-fal és Vasfüggöny ellenére, mennyire függvénye a magyar sors a németnek. A németek pedig teljesen tájékozatlanok a magyar kérdésben, legfőképp pedig ami az elszakított országrészek magyar múltját illeti. Amit tudnak, azt a magyarságot ma is, állandóan rágalmazó és elferdítő egykori «nemzettestvéreink»-tői, a szászoktól és a sváboktól kapják nap, mint nap feltálalva vaskos hazugságokkal tarkítva; a jó osztrák sógor pedig főleg a rádióadásokban ma is úgy kezeli, ha egyáltalán szót ejt felőle, a régi Magyarországot, mint a Gesammtmonarchie 52
