Vetés és Aratás, 1991 (29. évfolyam, 1. szám)
1991 / 1. szám
„Uram, hozd elém még ma!” Egy kis falu lelkipásztorának egyre inkább szaporodott a dolga. A presbiterek még a pénz kezelését is ráhagyták. Egyszer azonban ez a kényszerű teendő sok bajt, nagy veszedelmet hozott a lelkészcsaládra. Július elején, a 2. negyedév végén pénztári mérleget szokás készíteni. Megesett, hogy egész júniusban bele se néztek a kasszába. Az új negyedév előtt nemigen jönnek adományok, s lehet, hogy kiadás sincs. A lelkész is néha bent hagyta még a fizetését, maradjon akkorra, amikor a gyermekek iskolába mennek, és meg kell venni a tüzelőt is. Most elővette a pénztári naplót, elkészítette az egyenleget, s fogta a háború áldozatává vált páncélszekrény helyén lévő kis vaskazettát, hogy lássa, egyezik-e. A könyvelés szerint tele kellett lennie a páncéldoboznak. Tatarozáshoz készült a gyülekezet, folytak be adományok, fát is adtak el a temetőből. De amikor kinyitotta a kazettát, alig volt benne pénz! Elképzelni sem lehet, mit érzett a lelkész. Világos volt: lopás történt. Amikor úgyahogy összeszedte magát, megállapította, mennyi hiányzik. De az még sokára és nagyon különös módon derült ki, hogy ki lopta el a 22000 forintot. A lelkészt családjával együtt egy teljes hónapon át olyan teher nyomta, amely nehéz lelki próbát, sőt még testi betegséget is jelentett számára. A helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. Sokat tépelődött, szóljon-e a rendőrségnek? Feljelentést csak ismeretlen tettes ellen tehet. A rendőrségnek aztán mindenki gyanús. Menjen a püspökhöz, espereshez, presbiterekhez? De ők először a lelkész után érdeklődnek: milyen ember, nem történhetett-e meg, hogy ő maga nyúlt a pénzhez? Mindenki megtudja, mi történt, de ha harminc nap alatt sem kerül meg a tettes, az akták irattárba kerülnek. Hogyan igazolná magát a mindenütt megtalálható rosszindulatú, kárörvendő emberek előtt? Biztosan lesz négy-öt család, akik tűzbe teszik érte a kezüket, de hányán igyekeznek majd bemocskolni szolgálatát: „Ilyen a ti szent papotok, az is csak lop!” Megtehette volna, hogy rokonaitól kölcsön kéri a pénzt, s az esetet nem is tudja meg senki. De ezzel olyan adósságba verte volna magát, amit talán egész életében nem tudott volna kiheverni. Nem maradt más, mint a nehéz nappalokon és az álmatlan éjszakákon kérni és várni Isten segítségét, aki mindent megtehet és meg is tesz az övéiért. A legszűkebb családi körén, s két jogász barátján és az orvoson kívül senki nem tudott a történtekről. Csütörtök volt. Ezsaiás könyvének 50,7 versében ezt olvasta: „De az én Uram, az Úr, megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. ” Azt érezte, amit a zsoltáríró érezhetett, amikor így énekelt: „Sziklára állította fel lábamat”. Az Úr megragadta, nem engedte tovább süllyedni a teher alatt. Félelem és reménység között várta, mi és hogyan fog történni. Mert jó dolog, amikor már erőre kap a csüggedt szív, így tud szólni: megint valami csodálatos, nagyszerű dolognak leszek a tanúja! Még nem tudom hogyan, de Isten megteszi a lehetetlent, csak figyeljem csodálatos munkáját. Másnap, pénteken a kislányával együtt lMózes 24. részében azt olvasta, hogy Elié-Átölelés Az életutak kiszámíthatatlanok. Világ szörnyű vaksága mögött: fény és mélység - erőtere: a kegyelem! Ne félj! Éltető szeretetében Ő fog át téged, hogy te is átölelhesd Őt. 19
