Vetés és Aratás, 1989 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 3. szám
Tévé - mániások voltunk A mi családunk is olyan, mint a legtöbb hívő család. Szeretjük a kellemes együttléteket, szívesen olvasunk könyveket és folyóiratokat, különösen olyanokat, amelyek hívő íróktól származnak. Részt veszünk a gyülekezeti életben. Szívesen töltjük estéinket közeli barátaink körében. Egyszeregyszer sétálni is megyünk a parkba. Úgy gondoltuk, a mi családunk valóban egy darabka mennyország. S valóban boldogok is voltunk, míg egy tv-készüléket nem kaptunk. Akkor azonban az történt, ami családok ezreivel megtörténik. Tv-mániások lettünk. Ez a szenvedély - nem könnyelműen használom ezt a kifejezést - nem sokban különbözik más testi betegségektől. Lassan kezdődik, lopakodva, s egyre rosszabb lesz, anélkül, hogy tudatában lenne az ember, míg egy napon észrevesszük, hogy betegek vagyunk, válságosra fordult a helyzetünk. Természetesen mi soha nem gondoltunk arra, hogy idáig juthatunk. Kezdetben kritikusak voltunk. Gondosan megválogattuk a műsorokat, mi legalábbis úgy gondoltuk. Én jobban szerettem a külföldi műsorokat, a feleségem pedig a családi élettel kapcsolatos adásokat kedvelte. Örömünk telt abban, amit megnézhettünk. Aztán a napi két műsor fokozatosan háromra, négyre, sőt hatra emelkedett. Mire világossá vált a számomra, hová jutottunk, akkor már az egész esténket a kis tv-képernyő előtt töltöttük. Aztán eljött az az idő, amikor külön fáradságba került kikapcsolni az adást. Ott ültünk órák hosszat a készülék előtt, azt néztük meg, amit éppen adtak, akár jó volt, akár rossz. Ne értsetek félre. Nem az adások minősége ejtett foglyul minket, vagy éppenséggel a minőség hiánya. Néhány előadás gyenge volt, a párbeszédek elcsépeltek, s mi tudatában is voltunk ennek. Azt sem akarom mondani, hogy egyetlen adás sem akadt, amelyik ne lett volna kimondottan nyereség a számunkra. Billy Graham rendszeresen beszélt 15 percig, s mi soha nem mulasztottuk volna el ezt a negyedórát. Ezenkívül más keresztyén adást is láthattunk. A hírek, beszélgetések, különböző tudósítások szintén tanulságosak voltak számunkra, hívő emberek számára. De azon a tényen nem lehetett változtatni, hogy mi ennek a mahagónifából is készült masinának, amely a sarokban állt, a rabszolgáivá váltunk. Estéről estére bekapcsoltuk és engedtük, hogy rabul ejtsen. Néztünk, néztünk és néztünk. A szemünk elfáradt, fájt a hátunk, s mégsem hagytuk abba a tv-nézést. Foglyok voltunk. Egy szenvedély rabjai lettünk. Odáig azért nem jutottunk, hogy a személyes csendességünket vagy a háziáhítatokat emiatt elhanyagoltuk volna. A gyülekezeti életünket sem sínylette meg, legalábbis mi úgy gondoltuk. S mégis, a tv sokat, nagyon sokat lefoglalt az időnkből. Életünk elkezdett a tv-képernyő körül forogni. Mikor Isten a családunkat két gyermekkel ajándékozta meg, velünk együtt ők is a tvhez kapcsolódtak. Kétéves kislányunk alig győzte kivárni, hogy reggelente végre lebukdácsolhasson a lépcsőn, hogy a gyerkadást megnézhesse. Reggeli után egész sor műsort sugároztak gyermekek számára. Némelyek jók voltak, némelyek középszerűek, mások viszont teljesen értelmetlenek. Mikor a szomszéd gyerekek játszani hívták, a mi kicsikénk így kiáltott vissza: „Majd ha az adásnak vége lesz!” Észrevettük, hogy nagyon kevés időt töltött azzal, hogy kifestőkönyvet színezzen vagy valamilyen más alkotó tevékenységgel foglalatoskodjék. Valami nincs rendben! Egymás után vettük észre a feleségemmel, hogy a betegség már igen előrehaladt. A folyóiratok olvasatlanul maradtak. Baráti látogatások a múltéi voltak. Por lepte a könyveket a polcon. De a legrosszabb az volt, amikor feleségemmel észrevettük, 71
