Vetés és Aratás, 1989 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 2. szám
a szájukat. Ez a főfoglalkozásuk, és a Teremtő ennek megfelelően alkotta meg őket. Vannak ott lent olyan halak, amelyek szinte csak szájból állnak, amit mint egy gyűjtőzsákot hordoznak. Egyes polipok a forgókarjaik végén világítanak; horgászhalak pedig világító csalétket tartanak maguk előtt. Találhatunk ott olyan ászkákat és rákokat, amelyek lába és ollója hihetetlen messzire kinyújtható, hogy mindent meg foghassanak, ami fentről a környezetükbe érkezik. Ebben a sötét világban a tengerfenéket helyenként állatok tömege borítja. Ezek különálló tengerirózsa-egyedek, melyek a forgókarjaikat mind fölfelé nyújtják. Ebben a mesés csodaországban nem kell mást tenniük, mint felülről várni az ínyenc falatokat, hogy megfoghassák, elfogyaszthassák azokat. Egyes polipoknak hasonló célból messzire érő torzonborz nyúlványaik vannak. Az ott élő tengeri csillagok is hihetetlen hosszú karokat növesztenek, csak azért, hogy minél több táplálékot megragadhassanak. A tengeri liliomok, melyek szintén állatok, nyitott virágkehellyel várják, hátha ők is kapnak valamit. Néhányan közülük kísértetiesen nagyok, így több esélyük van arra, hogy elfogjanak valamit a táplálékesőből. Hát nem kell-e újból és újból csodálkoznunk azon, milyen bámulatosan célszerűen működnek Isten teremtményei? És amikor a mélytengeri állatok világító szerveire gondolsz, különösen szembetűnik, milyen közeli rokonságban vagyunk menynyei Atyánkkal. Valóban saját képére teremtett minket, ezért életünk során sok mindent gyakorlatiasan meg tudunk oldani. így például a bányászaink is lámpát hordoznak a védősisakjukon, amikor a föld mélyének sötétjében dolgoznak. □ „II barokko” A tengerek mélyét kutatja napról napra a gyöngyhalász: mikor lel tiszta, ép kagylóra? Ne legyen sok gyöngy benne, száz, inkább kevés, de nemes forma, hibátlan fényű, gömbölyű, hogy ujjonghasson, aki látja:- Én Istenem, de gyönyörű! Viszont ha nyomott, ferde, gyenge göröngyöt lel a gyöngy helyett, hát - visszadobja a tengerbe: „II barokko” - az elveszett! S ott lenn a mélyben, sok kavics közt összeverődik gyöngy a gyönggyel, itt-ott leporlik egy darabja. Formálódik, s egyszer idővel olyan szép lesz, akár a többi: hibátlan fényű, gömbölyű, hogy felujjong mind, aki látja:- Én Istenem, de gyönyörű! Ha így figyelnénk mi a tengert, a hétköznapi életet, elmondhatnánk: gyöngyök vagyunk, gyöngyök - gyöngyök - emberek! Ma még bizony csak - „il barokko” - formátlan, ferde, elnyomott, az Isten csiszoló vésője alig hagyott rajta nyomott. .. .Összeverődünk. Él az éllel. Letör belőlünk egy darab... Tán megrázkódunk, és a szívünk azt hiszi, hogy beleszakad. De mégis így kell: ez a véső énnekem te és neked én! Hogy végül egész sima gyöngyök, egymás által csiszolt göröngyök legyünk az Isten tenyerén. Lukátsi Vilma 49
