Vetés és Aratás, 1989 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
Metúselah és Nóé Az első emberek története, azé a nemzedéké, amely majdnem ezer évet élt, fájdalmasan érint minden embert, ha saját rövid életű nemzedékére gondol, amely olyan nagy vívmányokkal büszkélkedik. Nem árt,ha gyakran emlékezetünkbe idézzük eztaz ellentétet... Ezeknek a rendkívül rövid életű életrajzoknak a tanulmányozása több szempontból is tanulságos lehet számunkra. Itt csak Metúselah életével szeretnénk kicsit közelebbről megismerkedni. Ha azoknak az embereknek az életkorát, vagyis születési évét és haláluk évét egymás mellé állítjuk az lMózes 5,22-32 alapján, láthatjuk, hogy Metúselah halálának éve egybeesik az özönvíz kezdetének évével. A 27. versből könnyen kiolvashatjuk, hogy Metúselah természetes halállal halt meg, tehát nem az özönvízben pusztult el. Ez különben is alig képzelhető el Énok fiáról, Lámek apjáról, Nóé nagyapjáról. Metúselah valószínűleg nem sokkal az özönvíz beállta előtt halt meg. Képzeljük magunkat Nóé helyébe: kortársai gúnyolódása ellenére Isten megbízásából bárkát épít (lMóz 6,14) az övéi és mindazok megmentésére, akik esetleg hisznek szavának (lPt 3,20). Egyik év telik a másik után, de minden megy a maga útján, semmi változást nem látunk. Eltelik 115 év is, ekkor meghal Nóé apja, Lámek. Változatlanul tovább dolgozik, és biztosan nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy Metúselah állandóan biztatta unokáját, és erősítette hitében. Öt évvel később azonban ő maga is meghal, Nóé környezetében az utolsó hívő ember! Nóé hozzánk hasonló ember volt, és biztosak lehetünk abban, hogy ezt a veszteséget egész horderejében felfogta. Egyedül kell folytatnia munkáját, egyedül az Istentől elfordult környezetben. Nem tudhatjuk, nem kételkedett-e abban, hogy Isten beváltja-e ígéretét. Biztosan nem véletlen, sőt egyenesen jellemző, hogy Isten most már hamarosan elhozza a világra az ítéletet. Mintha szolgáját, Metúselahot csakaddig hagyta volna a Földön, amíg szüksé-ges volt, hogy Nőét az ítélet bekövetkez-téig kitartásra biztassa. Ebből is levonhatunk egy következtetést. Nehéz időket élünk, az idők végéhez érkeztünk. Ugyanakkor azonban az előtt a csodálatos esemény előtt állunk, amely közvetlen érint minden keresztyént: az Úr Jézust várjuk vissza, aki elragad a világra váró ítélet elől. Közben azt kell látnunk, hogy hol itt, hol ott örökre elalszik az egyik idős, hűséges hívő, aki talán már évtizedek óta várta az Urat, és gyakran biztatott kitartásra. Jézus Krisztus azonban még mindig nem jött el! Ugye, milyen könnyű ilyenkor feladni minden reményt? Körülöttünk a világ gúnyolódik: „Ti álmodozók! Minden halad előre, ti pedig ósdi, idejétmúlt problémákon töritek a fejeteket!” Ne kételkedjünk! Ne dobjuk el bizalmunkat, amelynek nagy jutalma van, hanem tartsuk magunkat a 2Péter 3,3-7 verseihez, amely egyben az özönvíz előtti időre is utal. Gondoljunk arra, hogy Isten nem hagyta el Noét azokban a nehéz napokban, hanem ígéretét gyorsan beváltotta. Nem akarjuk mindenképpen az Úr közeli visszatérése jeleként beállítani, hogy - Nóé napjaihoz hasonlóan - Isten az egyiket a másik után hívja haza azok közül, akik a hit harcában előttünk jártak. De tartsuk szemünk előtt, hogy Isten ebben sem kísért jobban, mint ahogy ezt el tudjuk viselni (lKor 10,13). Talán már csak hetek, napok vannak hátra, amíg ki kell tartanunk a hitben. Maradjunk hűségesek ezekben a napokban is, akik Isten kegyelmét hirdetjük, amelyben állunk is (lPt 5,12). R.G. 19
