Vetés és Aratás, 1989 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 4. szám
Hadd menjek, Istenem... Hadd menjek, Istenem, mindig Feléd, fájdalmak útjain mindig Feléd. О sok keresztje van, de ez az én utam, mert Hozzád visz, Uram, mindig Feléd. Ha este száll reám s csöndes helyen álomra hajtanám fáradt fejem: nem lesz hol nyughatom, kő lesz a vánkosom, de álomszárnyakon szállók Feléd. Szívemtől trónodig - mily szent csoda - mennyei grádicsok fényes sora, a szent angyalsereg mind nékem integet; О Uram, hadd megyek én is Feléd! Alomlátás után hajnal ha kél, kínos kővánkosom megáldom én, templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem, Uram, Hozzád vigyem, mindig Feléd! Csillagvilágokat elhagyva már, elfáradt lelkem is hazatalál. Hozzád ha eljutok, lábadhoz roskadok: ottan megnyughatok örökre én! Ennek a közismert és népszerűvé vált angol lelki éneknek az írója Adams F. Sára. 1805 és 1848 között élt, 1841-ben jelentette meg az éneket. Szülei - különös módon - a newgate-i börtönben ismerték meg egymást. Apja unitárius volt, egy újság kiadója. Hat hónapig tartó börtönbüntetést szenvedett el azért, mert részben a francia forradalmat védelmezte, részben pedig egy Watson nevű anglikán püspök magatartását kritizálta. De e szép és mély értelmű lelki éneket az első világháborút megelőző tragikus világesemény tette igazán ismertté: az új Titanic óceánjáró gőzös 1912 április 14-én éjszaka bekövetkezett gyors elsüllyedése, amikor a brit hajóépítésnek ez a büszkesége, az elsüllyedhetetlennek tartott Titanic 2200 utasával, rögtön első tengerjáró útján jéghegynek ütközött az Atlanti-óceánon, Újfundlandtól délre. 1600 utasa lelte halálát ott a jeges hullámokban. Még a katasztrófa előtt röviddel figyelmeztető drótnélküli távíró-jelzéseket kapott, de azokat a hajó tisztjei vagy nem fogták fel, vagy figyelmen kívül hagyták. A hajó mindenesetre teljes sebességgel haladt tovább. Egy tőle mindössze tíz kilométerre haladó hajón pedig - amely felfoghatta volna a már süllyedő Titanic segélykérő jeleit -, a távírásztiszt készüléke mellől a szokásosnál korábban visszavonult kabinjába azon az estén. A többemeletes Titanic pazarul ki volt világítva első útja tiszteletére. Derűs zene szólt a fedélzeteken. A vidám hangulatot hirtelen szörnyű recsegő hangok szakították meg. Egy víz alatti jéghegy feltépte a hajó oldalán a vastag páncélzatot, és a hajóóriás azonnal süllyedni kezdett. A borzalomnak ezekről a rettenetes perceiről egy emlékezetes kép maradt az utókorra. Kiderült, hogy nem volt elegendő mentőcsónak az új hajón, és a pánikban leeresztett mentőcsónakok közül jó pár úgy távolodott el a süllyedő hajótól, hogy mindöszsze néhány ülésen voltak csak utasok. Amikor a menekülésnek még a reménye is eltűnt, a hajó zenészeiből néhányan összegyűltek az egyik fedélzeten és játszani kezdtek, hogy a pánikot csökkentsék. Előbb élénk szórakoztató darabokat játszottak, megpróbálva bátorságot önteni az emberekbe. Majd, amikor a hajnali pirkadatkor kezdett világosodni, nyilvánvalóvá lett, hogy semmiféle emberi segítségre nem számíthatnak többé. Ekkor csendültek fel a fenti ének ismert hangjai a zenészek hangszerein: „Hadd menjek Istenem, mindig Feléd...” Hosszabb idővel a tragédia után derült csak ki, hogy Harper John, a london-walforti baptista gyülekezet lelkésze javasolta az éneket, jó pár embert maga köré gyűjtve. Együtt térdepeltek imádkozva, amikor a hajó alámerült a mélységbe. Egy megmenekült matróz mondta ezt el jóval később, meg is nevezve pontosan a lelkészt, akinek a neve addig ismeretlen volt. Nagy Gyula 118
