Vetés és Aratás, 1989 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 4. szám
Túrmezei Erzsébet „Ezután elment egy Nain nevű városba, vele mentek tanítványai és nagy sokaság is. Amikor közeledett a város kapujához, íme, egy halottat hoztak kifelé, egy özvegyaszszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: »Ne sírj!« Azután odalépett, és megérin tette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: »Ifjú, neked szólok, kelj fel!« Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és azt mondták: »Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta az Isten az ő népét.« Ez a hír elterjedt róla az egész Júdeábán és az egész környéken ” (Lukács 7,11-17). „Elfogta őket a félelem” annak láttára, amit Jézus cselekedett. Magának Istennek a közelségét érezték, egész döbbenetes fenségében és hatalmában. Isten az, aki Ura a halálnak is. Ahol emberi erő végképpen csődöt mond, ott Ő még mindig teljes hatalmú Parancsoló. A halál is engedelmeskedni kénytelen Őneki. Ha Ő akarja — és akkor, amikor akarja — , kiragadja a halál kezéből annak martalékát. És egykor eljön az óra, amikor a halál nem lesz többé. Isten az, aki vigasztalója a megfosztott emberi szívnek. Csak emberi erő hiába mondta volna a zokogó özvegynek: „Ne sírj!” De Jézus szavára felszárította könnyeit. Még nem is kapta vissza fiát, de már elcsendesedett lélekkel érezte, hogy jól van minden. Nem volt már elhagyatott. Isten közel volt. És Isten az, akinek irgalma hordozza minden fájdalmunk terhét. Jézusban feltárul előttem az Ő kimondhatatlan gyöngédsége, mellyel felfogja minden mi szomorúságunkat és visszhangot ad rá. „Könyörül” Ő minden megbántott, panaszos, síró gyermekén, és siet hozzá, hogy vele legyen. Jöjj hát hozzám is, Uram, sötét óráimban! Dr. Vidor János Ilyen a mi Istenünk HÓTAKARÓ Kicsinyke pelyhek zizegve hullnak, reánk borulnak. Betakargatnak sötét erdőket, kopár mezőket. Fát öltöztetnek féltve, vigyázva fehér virágba. Parányi pelyhek, kis semmiségek, messze vidéket, egész világot födnek be hullva, reá borulva. Szőnyeget szőnek. Szép takarónak összefonódnak. A szeretetnek piciny, parányi fehér csudái: kis észrevétlen mosolyok, tettek... ha eggyé lettek, ha égi kézben hótakarónak bízva fonódnak:- közülük egyet bár meg se látunk, - így takarják be kietlen utunk, kopár világunk. („Őszből tavaszba" című kötetből) 117
