Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)

1988 / 3. szám

Megalázkodási készség Gedeon életében

A Bírák 6. fejezetében oltárok állnak. „A gyönge oltárt épít. A Mindenható csak leszáll az oltárra. Az oltár azt jelenti, hogy lemondunk önmagunkról. Az oltár ára én vagyok - nem az, amim van, hanem saját magam” (Dr. S. Wasserzug).

Az első oltárt nem Gedeon építette. Gedeon ifjúkorában Isten népe életében teljes zűrzavar uralkodott, az ellenség elfoglalta az országot, a termést elrabolták, a nyájakat elhajtották, a szervezett vallásos élet megbénult, Izráel dicsősége odalett. Ekkor Isten oltárt kínált fel: „Az Isten angyala ezt mondta neki: Vedd a húst és a kovásztalan kenyereket, tedd le erre a sziklára, és öntsd rá a levét!” (6,20).

„Tedd erre a sziklára.” Emberkéz itt nem rak egymásra köveket. Nem készül oltár a Mózes törvényében minden részletre kiterjedő parancsok értelmében se. Emberi oldalról semmit sem lehet remélni, semmit sem lehet várni. Ekkor avatkozik közbe Isten, és fölkínálja a maga ajánlatát, a maga ajándékát.

A Teremtő természeti oltárán a sziklából tűz csap ki, és megemészti a húst és a kenyereket. Csodálatos dolog! A minden kegyelem Istene, akit irgalmasság Atyjának is neveznek, jön hozzánk - a nyomorúság közepette, abban a talán vigasztalan állapotban, amelyben éppen vagyunk. Ő ragadja magához a kezdeményezést. Nem vonul vissza, bár minden oka meglenne rá, hanem elénk jön. Megjelenti ugyan nekünk szentségét és igazságosságát, de nem azért, hogy elítéljen, hanem hogy talpra állítson.

„Amikor Gedeon látta... ezt mondta: Jaj nekem, Uram, ó Uram, mert az Úr angyalát láttam színről színre!” (6,22). Isten szolgája megijed. Ugyanúgy jár, mint gyakran a zsoltáríró, aki különösebb bűnbánati zsoltár nélkül kezdi magasztalni Istenét - majd elhallgat, mert az „itt van Isten köztünk, jertek Őt imádni” fényében fölismeri vétkét. Nem feltétlenül egy konkrét

bűnt, nem tudatos vétkezést, hanem általános bűnös voltát, az állandó elégtelenséget és kudarcot, hogy Isten magas mércéjét sohasem éri el. „Téged illet a dicséret, ó Isten, a Sionon! Neked teljesítik a fogadalmakat. Te hallgatod meg az imádságot, hozzád fordul minden ember. Erőt vettek rajtunk a bűnök, de Te megbocsátod vétkeinket” (Zsolt 65,2-4).

A csodálkozó Gedeon, bár szíve még hevesen dobog, békességet kap. „Az Úr azonban ezt mondta neki: Békesség neked, ne félj, nem halsz meg!” (6,23). És Gedeon megismeri a Magasságos nevét: „Jahve- Salom (az Úr a békesség)” (6,24).

Aki őszinte, annak az Úr mindig ezen a néven mutatkozik be. Az Efézusi levélben, a gyülekezeteknek szóló levélben pedig még fényesebb világosságában: „(Jézus Krisztus) a mi békességünk... az Ő hústestében lebontotta az elválasztó falat... és eljött és békességet hirdetett nektek a távoliaknak, és békességet a közelieknek. Mert általa van szabad utunk... egy Szellemben az Atyához” (Ef 2,14.17-18).

Ne vegyük könnyedén a naponkénti beszennyeződést, hogy gyakran „ránk tapad a bűn és restté tesz” - ami bénítóan hat a gondolkozásra, az értelemre és a szellemi életre. Hozzuk a világosságra, nevezzük nevén, de ne elégedjünk meg ennyivel. Isten nem tud mit kezdeni azzal, ha szemrehányásokat teszünk magunknak. A megalázkodás nem cél, csak kezdet. A bűnbánat, amely Luther Márton szerint „boldog foglalatosság”, vezeti tovább Gedeont - a készségig, a harcig, az áldozatvállalásig a szolgálatban.

A következő oltárt már maga Gedeon építi meg, de előtte lerombolja a Baál oltárát és összetöri az Asera képet. Gedeon őrizkedik a bálványoktól (ÍJn 5,21), élete gyökeresen megváltozik. Mostantól kezdve készen áll a további eseményekre. Nemsokára megfújatja a kürtöket, és kivívja a döntő győzelmet az ellenség felett. N.I.

69