Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 3. szám
Név, zene, versforma a gyülekezetben A Zsoltárok könyvének héber felirata azt jelenti: „Himnuszok”. A 72. zsoltár 20. verse minden előző zsoltárt „Dávid imádságainak nevez. Mindkettő meglepő, de érthető. Mert bár első olvasásra a Zsoltárok könyve sem kizárólag himnuszokat és imádságokat tartalmaz, mégis a tanító költeményekről és panaszos énekekről is elmondhatjuk, hogy alapjában véve himnuszok, mert Isten felségének dicsőítésére valók, és még azokat a zsoltárokat is imádságoknak nevezhetjük, amelyekben egyetlen Istent megszólító mondat sincs (pl. 1.; 2.; 78. zsoltár), mert ezek is az Isten gondolataiba és akaratába való elmélyülést szolgálják. A zsoltárokat abban a formájukban, ahogy ránk maradtak, istentiszteleti célra megzenésítették. Énekléssel és mindenféle hangszer megszólalásával adták elő őket. Ismét csak Dávid az, akinek a nevéhez fűződik a tulajdonképpeni liturgikus zene. Ahogyan egykor hárfajátéka elűzte a gonosz szellemeket, úgy erő van a szent, istentiszteleti zenében is, úgyhogy alkalmanként ugyanazzal a szóval jelölték meg, mint a prófétálást (IKrón 25,2). A zsoltárok fölött gyakran található, nehezen érthető feliratok utasítások a karvezető számára. Ugyanígy a sorok között gyakran előforduló „Szela” vélhetően egy itt belépő zenei közjátékra utal. „A Szela arra figyelmeztet, hogy most csöndesedjünk el, és gondoljuk végig a zsoltár szavait; mert azok megértése megkívánja a megnyugodott lelket, amellyel megragadhatjuk azt, amit a Szent Szellem számunkra mondani akar” (Luther). A zsoltárokat többnyire egymásnak felelgető kórusokban énekelték. Erre különösen alkalmasak voltak versformájuk miatt, mivel két-két verstag oly szoros kapcsolatban állt egymással, hogy a második lényegében ugyanazt fejezte ki, mint az első, csak más szavakkal. Ez volt a tagok úgynevezett „paralelizmus”-a. Ez sem véletlenül van így, hanem arra szólít fel, hogy az imádságunk ne szakadjon félbe, és hogy együtt imádkozzunk. Ami számunkra - akik megszoktuk a sietős imádkozást- fölösleges ismétlésnek tűnik, az valójában az imádságban való igazi elmélyülést szolgálja, ugyanakkor jele annak, hogy valamennyi hívő ugyanazt imádkozza, ha különböző szavakkal is. A Zsoltárok könyve tehát versformája által is arra szólít fel, hogy közösen imádkozzunk. Sok gyülekezetben vasárnaponként váltakozva zsoltárokat olvasnak fel vagy énekelnek. Az ilyen közösségek mérhetetlen gazdagságot őriztek meg, mert csak a naponkénti használat által lesz az valóban isteni imakönyvvé. Ha csak alkalmilag olvassuk a zsoltárokat, akkor túlságosan nehéz szellemi tápláléknak fogjuk tartani, gondolatgazdagságuk és erejük miatt. Aki azonban elkezdi a Zsoltárok könyvét komolyan és rendszeresen imádkozni, az a többi, könnyű, saját „áhítatos imádságocskáit” hamarosan szabadságra fogja küldeni, és azt mondja majd ezekről: „Nincs meg bennük a zsoltárokban található erő, buzgóság és tűz, túlságosan hidegnek és keménynek találom őket” (Luther). Ha tehát gyülekezetünk vagy közösségünk istentiszteletein nem imádkozzék többé a zsoltárokat, be kell vennünk azokat a naponkénti reggeli és esti áhítatunkba, naponta lehetőleg több zsoltárt el kell olvasnunk- lehetőleg közösen -, hogy évente többször is átmenjünk a Zsoltárok könyvén, és egyre mélyebbre hatoljunk benne. Nem válogathatunk köztük tetszésünk szerint, mert ezzel megsértjük a Biblia imakönyvét, és azt fejezzük ki, hogy mi magunk jobban tudjuk, mit imádkozzunk, mint maga Isten. Az ősgyülekezetben egyáltalán nem volt kivételes eset, hogy valaki kívülről tudta „az egész Dávidot”. Az egyik keleti egyházban ez volt az egyházi tisztség előfeltétele. Hieronymus egyházatya írja, hogy az ő korában kinn a földeken és a kertekben mindenütt 70
