Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 1. szám
Túrmezei Erzsébet Sürgess, tűnő nap! A déli napban és az alkonyaiban még annyi szent és szorgos munka vár. Aratásra fehérük a határ. Kalászok mennek kárba énmiattam, ha perceimmel magvuk elpereg, és számonkéri majd a Gazda mindet, minden percét napomnak, éveimnek, s minden miattam kárbament szemet. Sürgess, tűnő nap — nőnek már az árnyak! —, fényével minden bágyadó sugárnak künn hajladozni még a földeken! Boldog, aki egy kalászért se restell aláhajolni... nem számol a testtel. Sürgess, tűnő nap, múló életem! („így leszel áldás" című verseskötetből) Az Ő Fiának visszatérése, hogy a hívőket - lelke szenvedéseinek gyümölcseit - e földről elragadja és magához vegye, egyúttal a világ fölötti ítéletek kezdetét is jelenti majd. A hívők számára ez a pillanat a hit harcának befejezését jelenti akkor, valamint testünk megváltását (Róm 8,23) mindattól, ami itt a földön annyi gyötrelmet okozott: betegségtől, kísértéstől, kudarctól és bűntől. Új testet is kapnak, az Úr Jézus dicsőséges testéhez hasonlót (Fii 3,21), amelyben nem lesz semmi tökéletlen és múlandó. Mindenekelőtt pedig meglátják Őt színről színre, vele együtt ünnepük majd a találkozást, vele egyesülnek és soha többé el nem szakadnak tőle. Senki nem fog hiányozni azok közül, akik valaha is hittek benne. Ott lesznek azok, akik porrá lettek, akik a tengerben tűntek el és akik tűzben pusztultak el. Ezt olvashatjuk az ITesszalonika 4,16-17- ben: „És először feltámadnak a Krisztusban meghaltak, azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.” Ez azonban csak azokra vonatkozik, akik az Úrban haltak meg és Jézusban elaludtak, azaz akik földi életükben hittek az Úr Jézus Krisztusban és már testileg meghaltak. Akkor vége lesz majd a hívők között ma még fennálló fájdalmas meghasonlásoknak és különbözőségeknek. Ott a dicsőségben látjuk meg igazán váltságművének nagyszerű eredményét - amely már ma is fennáll Az Úr Jézus Krisztust, a megdicsőült Főt és az egy Testet, amely az egész világból való sok megváltottból áll. Mikor lesz ez a pillanat? Közel kétezer év telt már el azóta, hogy ez az ígéret elhangzott. Sok hívő készen áll, mások megfáradtak, ismét mások úgy vélik, hogy még hosszú idő van odáig. Ez azonban a hűtlen szolga gondolkodásmódja, aki ezt mondta: „Késik az én uram” (Lk 12,45). A hűséges szolga azonban vigyázva és imádkozva várakozik. Meghallotta az éjféli kiáltást: „íme, jön a vőlegény” (Mt 25,6), és naponta kitartóan várja szeretett Urát. Egyesek tudatlanságukban az ITesszalonika 5,1-2-t idézik: „Az időtartamról és időpontokról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj.” Itt azonban nem a hívők elragadtatásáról van szó, hanem az Úr napjáról, vagyis az Ő ítéletének napjáról, ahogyan azt a 3. vers világosan megmondja. Vakmerőségnek tűnik azonban az Úr eljövetelét az övéiért a 2Pt 3,8 ürügyén holtvágányra tolni. Ez ugyanis mintegy ezer esztendővel az elragadtatás után lejátszódó eseményekről szól, a látható (levegő- és csillagos-) ég és a Föld felbomlásáról: „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” A Cselekedetek 1,7-nek sincs semmiféle kapcsolata az Úrnak azzal az eljövetelével, amikor az övéit elragadja az atyai házba. 4
