Vetés és Aratás, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. szám
letette a műsorújságot és odament a gyermek ágyához.- Szép, hogy nem felejtesz el imádkozni - mondta. A férfi nem mondott semmit, amikor az asszony visszajött. Az asszony is hallgatott egy ideig. De ez más hallgatás volt, mint az előbbi.- Tudod, mire kell gondolnom? - kockáztatta meg az asszony.- Nem - mondta a férfi -, honnan tudnám?- Arra az utolsó estére, mielőtt visszamentéi a frontra.- Ó, arra az időre? - és úgy hangzott, mint egy sóhajtás.- Akkor mi is imádkoztunk - mondta az asszony nagyon halkan. - Úgy, ahogy most ez a kicsi, és ahogy a mi gyermekeink is tették. Ha mi egészen más szavakat mondtunk is, alapjában ugyanezt jelentette. Volt bizodalmunk. Erre nem felelt a férfi. Most egészen jelenvalóan a szeme előtt lebegett az az este. Csodálkozott, hogy egykor olyan buzgó tudott lenni. Igen, bizonyára buzgó volt. Talán a búcsú keserű fájdalma, vagy a közeli haláltól való félelem miatt volt? Nem tudta. Azonban azt még tudta, hogy utána nyugodt lett, nyugodt és felkészült. És ez az üresség, amely most minduntalan elfogja, az imádkozás napjaiban nem létezett.- Mivel így elfelejtettük az imádkozást - mondta az asszony -, most nehéz azt újra kezdeni.- Igen - adott igazat a férfi. - Gyermeknek kell lenni, hogyha az ember újra akarja kezdeni. Csak ezt kell mondani: Én Istenem, jó Istenem, és akkor tudjuk, hogy minden jó lesz.- Tulajdonképpen ezt mi is meg tudnánk tenni - felelte az asszony. - Ezt senki sem akadályozhatja meg. Nem voltak-e könynyebben elviselhetek az akkori nehéz napok az imádság által, mint most a szép napok imádság nélkül? A férfi nem mondott erre semmit, de az asszony észrevette rajta, hogy igazat ad neki. Margót Langner Túrmezei Erzsébet Csendesebben! Csúcsteljesítmények, rekordok lázas korában belül én is nagy, űző sietséget hordok. Hiába hív az esti égbolt, hogy csillagait hosszan nézzem, mint valamikor... ó, de rég volt! Színeit a tavasznak, nyárnak nagy siettemben meg se látom, pedig hogy hívogatnak, várnak. Lehullanak észre se vetten lombok, virágok ... Mindig így kell minden mellett csak elsietnem? Igen, tavasz lett... Igen, tél lett... Jut nekik egy futó tekintet, mert futok én is... fut az élet. Mért ilyen lihegve, űzötten? Miért?! Tudom. Valaki kerget. Valaki lépeget mögöttem. Mindenütt nyomomban találom, s hiába lázas, nagy sietség, mögöttem lépked a halálom. Mégis, mégis - csak csendesebben! Ha lassan járok, tovább érek: énekek nyílnak a szívemben. Siessenek, akik sietnek! Velem beszéde van a halkan hulldogáló faleveleknek. A szitakötő könnyű szárnyán szivárványos üzenet csillog. Csillagos égbolt titka vár rám. Vendég vagyok csak e világon: Isten gyermeke... s megyek békén, hisz van örökkévalóságom! („így leszel áldás" című kötetből; Budapest, 1968) 73
