Vetés és Aratás, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. szám
Ördög, pokol - avagy alvilági grillsütő? A logika alapja az, hogy az ember ellentétekben gondolkodik, hogy egyáltalán felfoghasson valamit. Aki a napról beszél, az beszél egyszersmind az éjszakáról is. A* fényről sem lehet soha úgy beszélni, hogy ne beszélnénk ugyanakkor a sötétségről is. Aki rendről beszél, az annak ellentétét, a káoszt is emlegeti. Az ember csak ellentétekben tud gondolkodni. Itt is érvényes: ha a pokolról beszélek, egyidejűleg a mennyről is szólok, vagy fordítva. Ha a mennyről beszélek, azt is meg kell mondanom, mit értek a poklon. Ha Istenről beszélek, szólnom kell arról is, hogy az ördögről mit gondolok. Ezek a dolgok összetartoznak. Nem lehetséges, hogy az ember megelégedjék ezzel a mondattal: a halál az halál, és kész. Ilyen nem létezik. A legistentelenebb sem kerülheti el, hogy a halálon gondolkodjék, vagy valamilyen választ találjon rá. Túl kell vonatkoztatnia, vagyis a fizikai természet határain túl kell kutatnia. Ez azzal hozható összefüggésbe, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor a népek szelleme alakulni kezdett, amikor az ember saját lényének a tudatára ébredt, máris túl tudott hatolni gondolataival ezeken a határokon, és kénytelen is volt továbbhatolni. Természetesen bennünket már döntően egy meghatározott bibliai gondolkodás (vagy bizonyos emberek véleménye ezzel kapcsolatban) alakított. Jézus idejében — tehát a késői zsidóságban - az az elképzelés uralkodott Izráel népe között, hogy egy Jeruzsálem déli részén fekvő nagy völgyben, Hinnom fiainak a völgyében különösen szörnyű ítélet fog egykor tombolni. Ilyen módon került bele az Újszövetségbe a „gyehenna” kifejezés, amely a pusztulás, a félelem és az ítélet helyét jelentette. A zsidó nép mindenesetre tudta, hogy Isten egy napon ítélkezni fog a gonosz hatalmak fölött. Ha Isten, a Magasságos, az Utolsó, az Egyedüli - aki az emberi életen túl megítéli majd az embert - megsemmisít, ugyanakkor meg is ment. Az ítélet tehát azt jelenti: vagy átesünk rajta és élünk, vagy elpusztulunk. A zsidóságnak ezt az elképzelését átvette a keresztyénség, s így jutott el Európába is. Hozzá kell még tennünk, hogy az Újszövetség nagyon szűkszavúan festi le a halottak birodalmát és a pusztulást. Az Újszövetség csak megállapítja, hogy létezik, és ezt mindig egy meghatározott döntési lehetőség alkalmával hangsúlyozza. Egész egyszerűen nem igaz, ha az emberek azt mondják: „Ti mennyről meg pokolról beszéltek, semmibe sem veszitek a földi életet!” Pontosan a fordítottja igaz: akik ezt hirdetik, azok olyan nagyra becsülik az életet, hogy mégcsak nem is gondolhatnak arra, hogy a halállal mindennek vége. Az a tény, hogy az ember soha nem tud kibékülni a halál gondolatával, az az élet erősen pozitív értékeléséről tanúskodik. Egy ilyen ember így szól: Az én életem olyan nagyszerű, olyan egyedi, ezért lehetetlen, hogy a halálban csak úgy egyszerűen véget érjen. Ezt tudnunk kell, mielőtt a mennyről és a pokolról egyáltalán tovább beszélnénk. Ha emberek tönkreteszik a testüket, az az élet megtagadása. Aki mérték nélkül csak az értelmét akarja kielégíteni, aki testét élvezeti cikkekkel teszi tönkre, aki magát és másokat szexuálisan vagy érzelmileg egyszerűen széttipor, az éppenséggel nem szabad, hanem csak azt bizonyította be, hogy nem becsüli semmire az életét. Következésképpen azok az emberek, akik nem becsülik az életüket, s magukat és másokat tönkretesznek, nem reménykednek az örökkévalóságban sem. Ezt is világossá kell tennünk, hogy a továbbiakban helyesen értsük egymást. Ha emberek pokolról vagy mennyről beszélnek, akkor ezzel együtt az élet magasra értékeléséről beszélnek. 117
