Vetés és Aratás, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. szám
Aki nem hisz már magában, aki saját magát nem egyedinek fogadja el, aki testét nem gondozza, aki nem fedezi fel saját lelkét és nem engedi győzedelmeskedni szellemét, az más testeket is meg fog vetni, más lelkeket is szét fog rombolni és életeket fog majd elpusztítani, mert a világgal való érintkezés mindig a belső állapotnak, az élethez való hozzáállásnak a függvénye. Ha mi, emberek, tehát mennyről és pokolról beszélünk, és ezzel egyidejűleg kimondjuk, hogy legfelső fokunk nem térben vagy időben található, akkor igen pozitív állást foglalunk az élet mellett. Az ember életét ugyanis mélységeiben meghatározza ez a legfelső fok. Mondd meg nekem, hol van ez a legfelső fok a te számodra, s én megmondom, hol állsz. Mondd meg nekem, mit jelent számodra a legfelső fok. A térben és az időben van, vagy készen állsz azt téren és időn kívül elgondolni — legalább elgondolni és megsejteni valamit belőle, bár nincs pontos ismereted felőle? Akkor mindenképpen ez a legfelső fok fogja meghatározni az életedet, mint minden mást. Ha létezik az ember számára menny, vagyis az örök elrejtettség, akkor már itt ebben az életben is ez az elrejtettség határozza meg az ilyen embert. Ebből nyüvánvalóvá válik, hogy a menny nem a halál után kezdődik, hanem a menny hatásai már itt érezhetők. Ha valaki tudja, hogy van pokol, van életpusztulás, céltévesztés, akkor annak a céltalanságnak, amely a halál után válik majd láthatóvá, már itt, a térben és időben következményei vannak. A pokol nem a halál után kezdődik, hanem már itt ebben az életben. Mondd meg hát nekem, van-e számodra elrejtettség a téren és időn kívül, s én megmondom neked: mi az, ami után törekszel. Mondd meg nekem, van-e számodra életpusztulás a téren és időn kívül, s én megmondom, ki elől kell menekülnöd. Nem szégyen az, ha az ember az elveszettség elől menekül. Ha azt mondja nekem valaki: „Te félsz a pokoltól”, akkor azt válaszolom: „Természetesen félek. Sőt még attól is félek, hogy egy tégla a fejemre talál esni. Hogyne félnék hát a pokoltól?” Ez elsősorban azt jelenti, hogy szeretem az életet, s az élet iránti szeretetem kényszerít, hogy a halál elől meneküljek. Vegyünk már egyszer bátorságot magunknak, és gondolkozzunk el a Golgota titkán. Nézd ezt a keresztet, amely különös módon az egész világ fölött áll, és vedd a bátorságot, tarts ki e kereszt mellett! Gondolkozz el egyszer rajta! Lapozd föl Lukács evangéliuma 23. részét, és olvasd el egész lassan, mi is történt ott. Semmi kedvem a pokol kínjait lefesteni. Soha nem tartoztam azok közé, akik az embereknek fenyegető képeket rajzolnak a pokolról. Meg nem engedett spekulációnak tartom azt is, ha olyan aranyszínűre festik magáiknak az emberek a mennyet, hogy csak úgy ragyog minden. Úgy gondolom, igaza van Matthias Claudiusnak, amikor azt írja: „Az örökkévalóság dolgaiban a Szentíráshoz kell tartanunk magunkat. ” A mennyről és a pokolról a Biblia igen tartózkodóan beszél. De a Jelenések 20-ban így szól az Ige: „És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a királyi szék előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az Élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, a halál és az alvilág kiadta a bennük lévő halottaikat, és megítéltetett mindenki cselekedete szerint. És a halál és az alvilág belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava. Ha valakit nem találtak beírva az Élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették” (20,12-15). Ez a kép elég világosan megmutatja, hogy nem játszhatom el az életemet. Ennek semmi köze a pánikhoz. Arról van szó, komolyan veszem-e vagy sem. Ha ezzel a képpel a Golgotához megyek, és megkérdezem: „Uram, mi a pokol?”, akkor Ő így válaszol: „Ha az utolsó napon, vagy akár ma ellenségeskedésben állná! Istennel, az lenne a 118