Vetés és Aratás, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. szám
Tehát mindegyikünk ilyen értékes az ő számára. Jézus Krisztus az embereknek egy napi munkabért ér! Mi az Úr Jézusnak olyan sokat érünk, hogy életét adta értünk. Ezt a két számítást egyszer mindenkinek egymás mellé kell állítania. Ekkor olyasmikre nyílik meg a szemünk, amit eddig talán még sohasem láttunk ilyen világosan. Valami itt mégsincs a helyén. Úgy látszik, mintha mi nagyon értékesek lennénk, és Isten Fia nagyon értéktelen. De nem ez a helyzet! Éppen ellenkezőleg. így most két dolgot láthatunk meg ebben a számításban. Először, szívünk végtelen hidegségét és keménységét. Isten odaadja a Fiát, és mi úgy teszünk, mintha semmi olyan nem történt volna, ami megrendíthetne bennünket. Milyen hidegek is vagyunk! Másodszor azonban felismerhetjük Isten irántunk való végtelen szeretetét, amit semmiképpen nem szolgáltunk meg. „Lássátok, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya!” - kiált fel János apostol Jézusra tekintve (ÍJn 3,1). Annyira szeret bennünket Jézus, hogy mindent odaadott azért, hogy megvásároljon Isten számára. Jézus irántunk való szeretete olyan nagy, hogy tökéletesen boldoggá teszi azt, aki elfogadja. Ha a világ összedőlne is a fejünk felett, örvendezhetünk és boldogok lehetünk az ő szeretetében. Ha ezt megértettük, akkor Jézus Krisztus természetesen többet ér nekünk egy napi munkabérnél. Akkor több Ő nekünk, mint föld és ég. Wilhelm Busch Imádkozó édesapa Körülbelül négy éves lehettem, mégis ez az élmény édesapámmal egy késő éjszakai órában mélyen belémvésődött. Vacsora után esti áhítatot tartottunk, utána édesapám hálaimát mondott. Apa vagy anya mindegyik gyermekkel az alvóhelyére ment, ágyba rakta és imádkozott vele. Apa többnyire velem jött. Letérdeltünk az ágy előtt, de nem valami gyerekimádságot mondtunk, sem bibliaverset, hanem elismételtem minden mondatot, amit édesapám imádságként mondott. Aztán ágyba ugrottam.- Aludj jól, fiacskám, jó éjszakát! - mondta apa, majd megpuszilt. Általában rögtön elaludtam, de egy este még sokáig ébren feküdtem. Érdekeltek a csillagok, és szerettem volna tudni, vajon mekkorák lehetnek a valóságban. Senki nem tudta megmondani. Azon az éjszakán sokáig gondolkodtam ezen. Hirtelen láttam, hogy a hálószoba ajtaja kinyílott, és édesapám állt a fénysugárban. Halkan behajtotta az ajtót, az ágyamhoz jött és letérdelt. Az volt a szokása, hogy félhangosan imádkozott, és ha valakiért könyörgött, kimondta a nevét. Azon a késő estén, ahogy ott térdelt az ágyam előtt, egészen biztosan sokszor mondta a nevemet, mert borotvaélességgel vésődött be az emlékezetembe, hogy ekkor édesapám értem imádkozott. Még ma is örömmel tölt el, ha sok évtized után erre gondolok. Édesapám imádkozott értem. Meg vagyok győződve, hogy imádságai nem voltak hiábavalók. д , Ahogy megfogynak napjaink, s közéig az alkonyat, a bennünk lévő hegycsúcsok lassan leomlanak. Elül a dombos öntudat, lelkünk már pőre sík, tűnődve várjuk az Urat, s így lenni - jólesik. Felhőkbe nyúló fák hegyén boldog madarak énekelnek... Csak egyszer szólna, szállna így lelkemnek hálaéneke Tehozzád, boldog Istenem! Hiszen megvan rá minden ok, mégis - oly gyarló énekem. F. L. 104
