Vetés és Aratás, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 1. szám
Kicsoda az ember? A felületes szemlélőnek úgy tűnik, hogy az ember élete a szerencse és szerencsétlenség, siker és sikertelenség, öröm és szenvedés, betegség és egészség, fáradtság és gondok szakadatlan láncolata. Akaratán kívül beleszületik egy korba, annak viszonyai közé és környezetébe. Földi életideje az évezredekhez és az örökkévalósághoz mérve leheletnyi, egy múló pillanat, egy gondolat csupán. Az egyik ember rövid, a másik hosszú ideig él, az egyik élete gondokkal terhelt, a másiké gond nélküli. Mi kézenfekvőbb ennél a kérdésnél: az ember miért, mi célból él, mi életének az értelme? Van, aki megbirkózik ezzel a kérdéssel, mások közönyösen elmennek mellette, miközben e világ örömeiben keresik a megoldást. Vannak, akik nem találják meg a feleletet a kérdésekre, az élet terhe túl nehéz a számukra, föladják a küzdelmet, eldobják az életüket. Valóban, az ember életében különös diszharmónia figyelhető meg. Kicsoda az ember? Az ember, te és én, nem az ősidőkből való teremtmény. Az eltelt idők során sokféle teremtmény létezhetett, de ezeknek semmi közük azokhoz az emberekhez, akik mind ez ideig benépesítették és ma is benépesítik a földet. De nem is valami emberszabású teremtménytől származó, évezredeken át tartó fejlődési folyamat végső terméke az ember. Ez a föltételezés méltatlan volna az emberhez. A mai ember nem is egy szellemi fejlődés eredménye, mintegy az első ember kiteljesedése, mert a technika és a magas szellemi képzettség ellenére inkább lefelé irányuló visszafejlődés figyelhető meg. Kicsoda hát az ember valójában? Isten teremtette az embert, mintegy 6000 évvel ezelőtt. Nem nehéz a Szentírás alapján nyomon követni a nemzedékeket Adámtól Krisztusig. Ezt olvassuk az lMózes 1,26-ban: „És mondta Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” Itt négy csodálatos ténnyel kerülünk szembe: Először is, hogy Isten teremtette az embert. Az ember nem valahol és valamikor, félderíthetetlen időkben lett valahogyan, nem is önmagát fejlesztette emberré, hanem Isten maga teremtette. Másodszor: Isten a maga képére teremtette az embert, tökéletesnek és teljesnek, akiben semmi veszendő, semmi torz nem volt. Az Isten képére teremtett első emberpár nyilván nagyon szép lehetett, hiszen még a bűneset után is több emberről azt írja az Ige, hogy igen szép volt, pl. Szárai (lMóz 12,14), Rebeka (lMóz 24,16), Bethsabé (2Sám 11,2), Mózes (2Móz 2,2), Adónia (lKir 1,6). Harmadszor: az első emberpár halhatatlan volt. Nem ismerte a halált, sem annak borzalmas következményeit. Az első ember állapota bűn nélküli volt, tiszta szíve volt, mentes minden gonosz gondolattól, amelyek ma szívünkből fakadnak. Negyedszer: szabad ember volt, aki szabadon dönthetett. Isten készíthetett volna akarat nélküli teremtményeket, csakhogy az ember nemességét a szabadsága jelenti. Nyilván nagyon boldog is volt az első ember, mivel nem ismert nyomorúságot és gondot. Ilyennek teremtette Isten az embert, amelynek mai utóda csupán torzképe. Miért teremtett Isten embert, akinek, mint teremtménynek nem volt párja sem az égben, sem a földön, és aki oly drága volt Isten számára? A nagy és szent Isten arra vágyott, hogy legyenek olyan gyermekei, akikre teljes szeretetét és jóságát kiöntheti. Azt akarta, hogy egyszülött Fiának legyenek testvérei, neki pedig sok gyermeke. Isten azt akarta, hogy legyen egy önmagához hasonló nemzetség, amelyben az Ő tulajdonságai tükröződnek vissza. Nemzetség, amely Istent dicsőíti, és amelyben Isten megdicsőítheti önmagát, teremtmények, akikkel közössége lehet, és akik kö-3
