Vetés és Aratás, 1985 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 1. szám
sen járt túl az eszén. A farizeusok eszesnek, ügyesnek tartották magukat. Ők tudtak a pénzzel bánni. Ezért Jézusnak az a megjegyzése, hogy e világnak fiai eszesebbek a világosság fiainál a maguk nemében, konfliktusba sodorta őket. Természetesen ők a világosság fiaiként akarták magukat feltüntetni, de ugyanakkor a pénzt, a gazdagságot is szerették. Ez a történet ismét teljesen lehetetlen helyzetbe hozta őket Jézussal szemben. Tehetetlenül dühösködtek magukban. Felismerték, hogy a Megváltó róluk beszél, de be nem vallották volna. S most Jézus tovább feszíti a húrt. Azt mondja nekik, hogy ők is járjanak a világ fiainak útján, mint ez a hamis sáfár. Gazdálkodjanak a pénzzel ilyen barátszerző módon. Mindenre számítottak a farizeusok, csak erre nem, hogy ilyen irányba viszi a történetet. Nem. Ez nem lehet igaz. Ilyen hamis eljárásra nem buzdíthatja őket a Mester. A mondat vége a csattanó. Hamiskodásotokat abban a reményben tegyétek, hogy majd befogadjanak benneteket a mennyei hajlékokba. Ez a fordulat telitalálat volt. A farizeusok pénzszerző mesterkedéseiket nagyon jól össze tudták egyeztetni azzal a reménységgel, hogy végül is Abrahám kebelén a mennyei hajlékokban kötnek ki. A Megváltó szavai most felfedték ennek fonákságát. Pénz, hamisság, mennyei hajlékok. Nem lehet a világosság fiainak reménységét a világ fiainak eljárásához kötni. A világ fiai lehetnek eszesek a maguk nemében, de azért nem fogják a világosság fiainak a reménységét örökölni. Pénzen lehet hamis barátokat szerezni a világban a világ fiai között, de nem lehet a világosság fiainak mennyei birodalmában. A farizeusok értették, mire céloz Jézus Krisztus. Gondolkodásuk lehetetlen fonákságát fedte fel. Földi hamisságért nem várhatnak mennyei jutalmat. A pénzszerzés hamis útjainak lehetnek földi sikerei, de mennyei dicséret nem jár érte. Isten országában más szabályszerűségek érvényesülnek. Aki a kevesen hű, a sokon is hű az. És aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az, mondotta a Megváltó. Aki a földi életben hamisan jár el a kevéssel, annak nem adhatnak igazi kincseket a mennyekben. Igazi kincs csak annak jár, aki hűségesen bánt a rábízottakkal itt a földön. Túrmezei Erzsébet: Az alkalom Jön . . elmegy . . többé nem látod soha. Szobádba száll, mint csillogó madár . . . s ha nem csukod be jól az ablakot, huss, odafönn a kék magosba jár. Úgy csillan meg, mint napfelköltekor a réten villogó gyémántszemek . . . s ha meg nem látod, percek múlva már fűszálakon csak fájó könny remeg. És neked már csak fájó könny marad befátyolozni vétkes, vak szemed. Nem adtad akkor . . . most már nincs kinek. Nem tetted akkor . . . most már nem lehet. A hűség ebben az esetben a tulajdonjog felismeréséhez kötődik. A hamis sáfár azért volt hamis, mert gazdája tulajdonát magáénak tekintette. Az ember akkor jár el hűen pénzével, vagyonával, ha azt Isten tulajdonának tekinti, amellyel neki el kell számolnia Ura előtt. Aki itt a földön hűségesen kezeli az Isten tulajdonát képező javakat, az számolhat azzal, hogy majd megkapja jutalmát, ami az övé. „Ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, a másikat pedig szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Lk 16,12-13). Ez világos beszéd. Az Úr Jézus tanításának itt vége van. A farizeusok dühükben fogukat csikorgatták. Többre nem futotta tehetségükből. Csúfolódni kezdtek, és kigúnyolták Őt. Ők ugyanis mind a kettőhöz ragaszkodtak. A pénzhez is, és Istenhez is. Most választaniuk kellett. Pénz vagy Isten. Az egyiket gyűlölni, a másikat szeretni. Ebben az esetben a kettőt egyszerre nem lehet. A pénzhez, vagyonhoz való viszonyunk csak egyetlen elfogadható formáját ismeri Jézus Krisztus: ha elismerjük Isten tulajdonjogát fölötte, s magunkat csak sáfárnak, pénzkezelőnek 27