Vetés és Aratás, 1984 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 1. szám
Mindvégig szerette őket »Én vagyok a jó pásztor: A jó pásztor életét adja a juhokért... Én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből« (János 10,11.28). Húsvét ünnepe az Úr Jézusnak erről a kibeszélhetetlen szeretetéről szól, ahogy az övéit szerette és szereti mindvégig. E felé - magát a Sátánnak odaadó - emberiség felé volt és van egy mindenekre kiterjedő nagy hívás, mert Isten nem akarta, hogy a bukott ember ítélet tárgya legyen. Nem akarta, hogy a csábítóval, rászedővei együtt kárhozatban pusztuljon, hanem hogy az Ő szereíetéből történt teremtésnek folytatása legyen egy olyan helyen, ahol többet nem lesz már helye a bűnnek; ennélfogva ismeretlen lesz a gonosz, a szenny, a szenvedés, a gyötrelem, az elmúlás, a halál; ahol Isten eredeti nagy terve valósul meg az Ő országa kiteljesedésében. A meghívást, bár mindenkinek szólt, nem fogadta el mindenki. így egy titokkal állunk szemben, amit mi nem feszegethetünk, aminek a tényét azonban Isten kijelentette, hogy a hívás mellett van választás is. S a választottak azok, akik a hívást befogadják, a választottak azok, akiket az Atya von a Fiúhoz s akik a Fiú által mennek az Atyához. A választottak azok, akiket az Atya a Fiúnak adott. A Fiú pedig úgy szól ezekről a választottakról a fenti Igében, mint juhokról, magáról pedig, mint jó pásztorról. Igen, juhok ezek, a maguk sok kiszolgáltatottságával, gondozásra szorultságával, az önmagukat megvédeni képtelen voltukkal, sokszor kétségbeejtő együgyűségükkel. Ilyenek, arra azonban mégis képesek, hogy a gyengébb juhot szarvval ökleljék, odébb taszítsák, az erőtlenebb előtt az ivóvizet felkavarják. Bárányok, akikből sokszor kiütközik a birkatermészet, és olykor még meg is kergülnek. Nyáj ez, amelyik csak támadás idején dugja össze a fejét félelemben, de a veszedelmeket egyébként realizálni nem tudja. Nyáj, amely állandó elkószálásra, tévelygésre hajlamos, kész megenni a mételyes füvet, és bizony sokszor birkaszagú gyámoltalan teremtmény, akiben a béres, a tolvaj csak gyapjút, tejet és húst lát. Én nem tudom, hogy a jó Pásztor, az Úr Jézus, hogy szeretheti ezt,a nyájat ennyire, de azt tudom, hogy számára ez a fentebb leírt, kiszolgáltatott, erőtlen, sőt sokszor felháborító magatartású közösség nem »hús« és nem »gyapjú«, hanem élet. Mindegyik »juh« drága élet. És Ő arról beszélt, hogy ezek az életek oly fontosak neki, hogy még a saját életét is hajlandó lesz letenni, hajlandó lesz az értük való harcba belepusztulni, csak ezeknek legyen élete, és bővölködjenek. Túl nagy szavaknak tűnnek ezek. Ilyen fajta szavakkal szokott dobálózni az ember. Ilyen örök szerelmet ígérnek egymásnak a fiatalok, ilyen örök törődést, egymás gondja viselését a házaspárok, ilyen szeretetet a hazafiak. És mi, az idősebb nemzedék már nagyon is tudjuk, mi az értéke ezeknek a nagy szavaknak. S milyen könynyen billen át a szerelem gyűlölséggé, a hűség hűtlenséggé, a gondviselés nemtörődömséggé, faképnél hagyássá. Ami az emberi részét illeti, e tekintetben csak kétféle réteg van, az egyik, aki bevallja, hogy ilyen, a másik, aki tagadja. Itt azonban 2000 esztendővel ezelőtt valami olyan történt, amit nem lehet a világtörténelemből kitörölni. Jézus Krisztus, a jó Pásztor valóban odaadta az életét a juhokért. Amikor a Gecsemáné kertben Júdás vezetésével mennek, hogy letartóztassák, akkor megkérdezi, kit keresnek. »A Názáreti Jézust«, hangzik a válasz. »Én vagyok. S ha engem kerestek, ezeket hagyjátok menni.« Védi a tanítványait. S aztán, ami következik a főpap, Pilátus, Heródes udvarán, el egészen a Golgotáig, ó, az arról szól megcáfolhatatlanul, hogy Ő szerette az övéit, mindvégig szerette őket. A letartóztatás 7