Vetés és Aratás, 1984 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám
kellett az utolsó lépést megtenni. Ő állította újra helyre az Isten és az ember között megszakadt kapcsolatot. Hogyan? Ádám, akinek közössége volt Istennel, a bűneset által elszakadt Istentől. Jézus Krisztus, akit Isten magára hagyott, az Istenhez fordul. Az Istentől elhagyott Jézus utolsó mondata: »Atyám, a Te kezedbe teszem le az én szellemem« (Lk 23,46). Nem a Sátánhoz megy, aki meg akarja tartani az életét, hanem Istenhez, aki »elveszi« azt. Kövessük most Jób útját, utalva a Jézus Krisztus életével való párhuzamokra: Jób hatalmas ember volt. Olvassuk, hogy ő Keletnek leggazdagabb, legtekintélyesebb embere volt. Emberileg nézve biztosan nem volt semmi kívánsága, amit nem tudott volna teljesíteni. Jézusnak a mennyben minden dicsősége megvolt, sőt az Istennel volt egyenlő. A Filippiekhez írt levél szerint mindenhez volt hatalma. Jób mindent elveszt az első csapások által. Egész vagyonát, minden hatalmát. Egy lesz a sok között. Egy szolga, de Istenhez hű marad. Jézus amikor e földre jött, elvesztette azt a dicsőséget és biztonságot, amiben az Atyánál volt része. »A rókának barlangja van, az égi madárnak fészke, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania« (Mt 8,19). A 4.részben pedig, amikor Jézus megkísértetett, az ördög - csábításul - a világuralomról való lemondását is elétárja imádása esetén. A Teremtő társa, akinek mindene megvolt, éhezik a pusztában. Politikailag teljesen tehetetlen, nincstelen; még arról is lemond, hogy az angyalok szolgáljanak neki. A veszteség kimondhatatlanul nagy. Egy lett a sok között; egy szolga, de Istenhez hű maradt. A következő részekben Jób testi épségének elvesztéséről olvasunk. Fájdalmak gyötrik, testi ereje elhagyja, már felesége sem támogatja. De Istenhez még mindig hű marad. Jézus Krisztus testi szenvedése a letartóztatással kezdődik el, »azután szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték«. Aztán megkorbácsolták, és tövisből font koronát tettek fejére, de Ő mindezt elviselte. A következő szakasz a hallgatásé. Hét napig ül Jób a hamuban, és hallgat. Végül nem bírja tovább, megadja magát, és elkezd szitkozódni. A hallgatás Jézusnál akkor kezdődik el, amikor Pilátus megkérdezte tőle:-Te vagy a zsidók királya?- Te mondod - válaszolta Jézus. Ettől kezdve hallgat, egészen a keresztre feszítésig. Akkor hallgatását megtöri, de nem szitkozódik, hanem szavai megbocsátást és Isten utáni vágyakozást fejeznek ki. Jób nem tud helytállni a kísértésnek ebben a szakaszában. Isten mégis hozzáfordul; isteni kegyelem részesévé lesz. Jézus kitart, és neki mégis meg kell halnia a kereszten. Meglepő, ahogyan Isten kezeli Jóbot kudarca után. Jób szájából az Isten elleni szitkozódás és szemrehányás csak úgy zúdul, és mégis ezt olvassuk: ». . .így szólt az Úr a témáni Elifázhoz: Haragra gerjedtem ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek rólam olyan helyesen, mint szolgám, Jób« (Jób 42,7). Mi azt gondolnánk, hogy a barátok kegyes beszéde sokkal illendőbb volt Jób szemrehányásainál és szitkozódásainál. Hogy lehet mégis, hogy az Úr Jób beszédét tartotta illendőnek? Talán igaza volt Jóbnak? És most nagyon óvatosan kell fogalmaznom! Jób mondja ki mindazt a szemrehányást és szitkot, amit Jézus joggal mondhatott volna ki; hiszen Ú valóban nem szolgált rá arra a szörnyű szenvedésre, amit el kellett viselnie. Őt, a Tökéletest, az Igazat, a bűn-nélkülit sújtja Isten teljes haragja és keménysége. Isten saját Fiát bünteti igazságtalanul, hogy minket megmentsen attól, amire rászolgáltunk - az örök kárhozattól. De Jób beszéde nem ezek miatt volt illen-115
