Vetés és Aratás, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám
Az Úr Jézus nem szólt semmit. Nem volt rá szükség. Elég volt csupán a jelenléte is. A szekrényben fönt számos ékszer és különféle dísztárgy hevert, hiszen neveltetésem és tanulásom ideje alatt megtanultam értékelni a minőségi dolgokat. Most feltettem magamnak a kérdést, ki kapná meg ezeket a dolgokat, ha ezen az éjszakán meghalnék? Soha eszembe sem jutott, hogy az Úr munkájára felhasználjam őket. Egyszerre eszembe ötlött, hogy valamikor postán kaptam egy vastag borítékot. Egy keresztyén özvegyasszony küldte. A kevés vattázott papírt kibontva gyémántköves gyűrű esett ki belőle. A levélben ez állt: »Isten beszélt velem ezzel a gyűrűvel kapcsolatban. Legértékesebb tulajdonom, mégis Neki akarom adni. Kérem, használja föl az Úr Jézus munkájában.« Miközben ezek a gondolatok foglalkoztattak, egy igeverset vettem észre a falon, melyet még a vasárnapi iskolában nyertem egy aranymondás-versenyen: »Szeresd felebarátodat, mint magadat.« A sok ruhára, az ékszerekre, valamennyi önző pénzpocsékolásra gondoltam. Es azután - »Szeresd felebarátodat, mint magadat.« A lakószoba A következő szoba, ahova bementünk, a lakószoba volt. A sarokban állt a golffelszerelésem. Az Úr megjegyezte: »Golfozol?« Ez a kérdés elég volt ahhoz, hogy lelkes előadásba kezdjek a játék finomabb részleteiről. Én is meg voltam lepve, milyen pontos és átfogó ismeretekkel rendelkeztem a golfról. Amikor azonban befejeztem, és az Úr Jézus egyáltalán semmit sem szólt, megkérdeztem magamtól, hogy miért nem vagyok éppen ilyen buzgó és lelkes az evangélium hirdetésében. Azt is megkérdeztem magamtól, hogy van-e egyáltalán jogom arra, hogy ennyi időt és pénzt használjak fel csak azért, hogy egy kicsi fehér labdát kergessek a gyepen. Az asztalon napló feküdt - nemrég lezajlott athéni utazásom feljegyzései. Nagyszerű utazás volt a szabadságom alatt, és természetesen igazolni is tudtam Athénnek a Bibliával való kapcsolatával. Az Akropolisz, az Areopágus és a Parthenon felejthetetlen élményt jelentettek. Különös dolog történt velem, amikor hazaérkeztem. Egyik barátom megkérdezett: »Volt-e valamilyen gyümölcsöd Görögországban?« Mindent elmeséltem neki a narancsokról, a grapefruit-okról és a finom szőlőkről. Azonban ő nem erre gondolt. Ő az evangéliumban szereplő gyümölcsre kérdezett rá. Megnyertem-e egyetlen lelket is ott Krisztus számára? Most szemrehányást tettem magamnak azért, hogy csak mint a szabadságát élvező utaztam, és nem mint olyan ember, aki lelkeket nyer meg. Megutáltam magamat. Arra gondoltam, hogy Pál is fölkereste Athént. Amikor látta a bálványok imádásában elmerült embereket, szelleme megindult rajtuk, ő nem a látnivalókért utazott. Nem, ő nem. Neki az emberi lelkek voltak a fontosak. S én milyen másképpen jártam ott! A lakószobában volt egy régi állóóra is. Amikor az Úr Jézus előtte állt, a tik-takolása hangosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Az idő múlása különösen intenzív módon vált tudatossá bennem. Néhány öszszejövetelre is gondolnom kellett, amelyre ebben a szobában került sor - a fecsegésekre, az üres beszélgetésre, az elfecsérelt estékre - annyi szó, örökkévaló érték nélkül. Dobogott a szívem, amikor az Úr a tévéhez lépett. Féltem attól, hogy mit fog most m idani. Azokra az órákra gondoltam, me veket a mozgó színek értelmetlensí gcire pazaroltam. A kétértelmi viccek, amelyek olyan kínosak voltak. Nem fér hozzá kétség, a televízió a világot hozta be a házamba. Az Úr Jézus nem szólt semmit. Nem mondta, hogy rossz lett volna. Nem mondta, hogy bűn volt. Egyáltalán semmit sem mondott, és ez még nyomorultabbá tett, mint eddig bármikor. 84
