Vetés és Aratás, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám
KEGYELEM A kegyelem nem csupán elvont fogalom, hanem ISTEN-ből való konkrét, lényegbeli dolog, amit az ember Ótőle kap. Isten nemcsak kegyelmes, hanem maga a kegyelem, azaz a kegyelem az Ő lényegéhez tartozik. Amikor Isten kegyelmet ad, tulajdon lényét közli éppúgy, mint amikor életet, szeretetet, erőt ad. Mindezek a fogalmak Isten lényegét jelölik. Milyen felületesen veszi ajkára az ember a kegyelem szavát. És mily kevéssé gondol erre az ember, még a hivő ember is. Nincs világos elképzelésünk arról, hogy mi a kegyelem mint lényegbeliség Istenben. Legközelebb áll hozzá az öröm, a nagy isteni öröm, mint erő. A kegyelem (charis) szónak azonos a gyökere az örömével (chara). Ha chara az öröm, akkor charis a cselekvésre indító öröm. Amikor Isten kegyelmet közöl velünk, önmagát adja, és kiárasztja az örömét. Feltűnőek az ilyen kifejezések: »Isten kegyelme .. . kiárad« (Róm 5,15); »a kegyelem ajándékának bősége« (Róm 5,17); »Az Isten'. . . rátok árassza teljes kegyelmét (2Kor9,8); »Isten kegyelme . . . bőségesen árad rátok« (2Kor 9,14); »Az Ó kegyelmének gazdagsága« (Ef 1.7) ; »az ó kegyelmének mérhetetlen gazdagsága« (Ef 2,7); »Bőségesen kiáradt a mi Urunk kegyelme« (lTim 1,14). A kegyelem Isten adománya (Róm 5,15; Ef 3,7; 4.7) , amely adatik (2Kor 8,1; Ef 4,7), mégpedig egyre növekvő bőségben. Pál beszél egy második kegyelemről (2Kor 1,15). Jakab ezt nagyobb kegyelemnek nevezi (Jak 4,6). Feltűnő a Róm 5,20-21 leírása: »Közben pedig bejött a törvény, hogy a bűn megnövekedjék; de ahol megnövekedett a bűn, ott a kegyelem sokkal bőségesebben áradt el, hogy amint uralkodott a bűn a halálban, úgy a kegyelem is uralkodjék igazságosság által az örök életre, a mi Urunk Jézus Krisztus által.« A kegyelem felülmúlja a sötétség minden hatalmát és a halál minden áradatát, s oly túláradóan nagy, hogy királyi módon uralkodik az egész örök életben, és ennek érdekében az egész mindenséget szolgálatába állítja (Róm 8,37-39). A megkegyelmezettek képesek arra is, hogy a kegyelmet továbbadják. Pál ezt a kegyelem gyakorlásának nevezi (2Kor 2,7.10; Ef 4,32; Kol 3,13); de az ember ki is eshet a kegyelemből (Gál 5,4); mi pedig arra hívattunk el, »hogy magasztaljuk kegyelmének dicsőségét, amellyel megajándékozott minket ama Szeretettben« (Ef 1,6). Amikor Pál ezt mondja: »Isten kegyelmének rendelkezése, amely nekem adatott a ti érdeketekben« (Ef 3,2), akkor ezen Isten kegyelmi korszakának (háztartásának) igazgatását érti a pogányok, ill. a nemzetek vonatkozásában. A kegyelem nem valami szegényes pótlék a hiányzó pozitív üdvjavak helyett, hanem valami lényeges Isten dicsősége teljességéből, amely minden kívánságot teljesen kielégít. így kell értenünk, amikor az Úr a tusakodó Pálnak ezt feleli: »Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által jut célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségekkel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem« (2Kor 12,9). »Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok; és az Ó hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan, de nem én, hanem az Istennek velem lévő kegyelme« (lKor 15,10). Megváltott a kevélységtől Nagy kegyelem, hogy szabad nekem ezt hinnem. De Isten a bensőmet nézi és szemével a szívemet vizsgálja. Saját erejével senki sem szabadul meg a büszkeségtől. Isten gyűlöli a gőgös, kevély szemeket és a felfuvalkodott szívet. A szent félelem megőriz minket a kevélységtől, - sose álljunk szóba vele. Először azonban meg kell tanulnunk igazán meghódolni Isten előtt, félni a felfuvalkodástól és a bűntől. Ha nem alázatos hódolattal maradsz az Úr jelenlétében, még a hited is hamar önhittséggé válhat. A lelki gőg rosszabb mindennél. Jézus azt mondta: »Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok. Mt 11,29. Christa von Viebahn ERDEI ISTENTISZTELET Hogy zúgnak a harangvirágok! Micsoda istentisztelet! Egyetlen áhítat az erdő, — térdre borulnak a szelek, minden szín és illat imádság, minden behullt fény — felelet. F. L. 57
