Vetés és Aratás, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám
BIZTOS HELY »Es monda Mózes: Kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet! És monda az Úr: Orcámat nem láthatod, mert nem láthat engem ember, élvén. De íme, van hely énnálam: állj a kősziklára, és mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, míg átvonulok, azután kezemet elveszem rólad és hátulról meglátsz engemet« (2Móz 33,18-23). Mózes azt hitte, hogy végre előrenyomulhat. Istennel tusakodott a keménynyakú nép érdekében, és már kapott is némi ígéretet. Most ezt kéri: »Mutasd meg nekem a te dicsőségedet!« (18.v.) Leplezetlenül akarta látni, hogy milyen az Isten mérhetetlen ragyogásában. Erre vágyott: vajha lehullana a végső lepel! Az Isten dicsősége, az egész istenség leplezetlen kisugárzása, az isteni tulajdonságok és erők felragyogása, a mérhetetlen szeretet és változatlan hűség sugárözöne - ez volt, ami egy embert végtelen boldoggá kellett hogy tegyen. Erre vágyott Mózes, hogy mindenkorra felfogja ezt szívével. Teljesíthette-e ezt a kérését is az Isten? Az Isten dicsőségét látni annyit jelent, mint magát az Istent látni. Az Isten ezt Mózesnek sem adhatta meg. »Mert nem láthat engem ember, élvén.« Istennek azonban van útja, amely megoldásra visz. Ha a legvégsőt nem is adhatta meg, olyan utat nyitott, amely Mózest teljesen kielégítette. Az Isten így szólt hozzá: Az én dicsőségem - jóságom - orcád előtt megy el, és kiáltom előtted az Úr nevét (19.v.). Az Úr minden jósága ott volt Mózes előtt áttekinthetetlen gazdagságában. Ha már az emberi jóság is balzsamként hullhat egy emberi szívre és csodát művelhet, mennyivel összehasonlíthatatlanul gazdagabbnak és mélyebbnek kell lenni Isten jóságának, amely kristálytisztán, zavartalan fénnyel körülragyogta Mózest. Maga az Isten minden jóságát elvonultatja szolgája előtt, elárasztja fénnyel, amely minden árnyat elűz, amely Mózes lelkére nehezedett. És maga az Isten a saját nevét kiáltja. Ha egy anya gyermeke nevét kimondja, mindent bele tud ebbe a névbe adni, amelyet kedves magzata iránt érez. De ha az Isten a saját nevét kiáltja, mennyivel többet tud nevébe belehelyezni, mint erre egy anya valaha is képes. Az isteni összhang remekműve volt ez, amelyet Mózes meghallhatott. A megmentő Isten, a valóságos, az igazi, aki nem változik, maga az üdvösség Istene kiáltja hangosan és hirdeti Mózesnek, hogy kicsoda. Egyidejűleg közli Isten kegyelmének korlátlan fenségét is. »Könyörülök, akin könyörülök és kegyelmezek, akinek kegyelmezek.« Senki sem tolakodhat oda, senki sem szerezhet érdemet. Az Isten kegyelmének korlátlansága a döntő csupán. Mózes látja az Isten kegyelmének tengerét, a határtalan óceánt, Istenének korlátlan birodalmát. Kegyelemről és irgalomról beszél, másról nem szól Isten egy szót sem. Levonhatta-e Mózes ebből azt a következtetést, hogy népe számára is van kegyelem és testvérei számára irgalom? Igen, megtehette, minden tekintetben komolyan vehette az isteni kiáltást. De még valamit mond az Isten szolgájának, Mózesnek: »Íme, van hely énnálam« (21-23.vers). Egy hely, nem csupán lehetőség; egy hely, nem akárhol; egy hely - nálam. Egy hely az én jelenlétemben, egy hely, ahol én vagyok; egy hely, amely hozzám tartozik; egy hely, ahol dicsőségem átvonul, amely dicsőségemnek megfelel. Erre a helyre hozlak téged, ott fogsz a sziklára állni. És a sziklahasadékba állítalak, ha dicsőségem elmegy előtted, saját kezemmel megoltalmazlak téged. És akkor, amikor elveszem a kezemet, meglátsz majd engem hátulról. Fel tudta ezt fogni Mózes? Meg tudjuk ezt érteni? Hát meg kellett ezt Mózesnek egyáltalán érteni? Hiszen átélte, és ez az átélés minden felfogóképességét és értelmét túlhaladta. Isteni dicsőség-élmény volt. Aki ilyesmire eljut, nem vágyik arra, hogy 31
