Vetés és Aratás, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám

NÖVEKEDJETEK AZ ISMERETBEN!

Gondolatok az Efézusi levélről (13)

Az Ef 3,1-13 szakasz a Titok háztartás kinyilatkoztatásával és magyarázatával foglalkozik. Az »ezért« kötőszó vagy határozószó, amivel az első vers kezdődik, az előzményekből ismert, az imént említett okok miatt-ra utal. Elvászthatatlan egységben van az előtte mondottakkal, azok nélkül nem érthető. Az egész levél felépítését szemlélve azt is láthatjuk, hogy a 2,22 egyenes folytatása a 3,14 lenne, ami szintén az »ezért« szóval kezdődik. A közbeszúrt szakasz az addig elmondottak magyarázata, aminek megírására Pált a Szent Szellem kényszerítette. Az első versben azonnal meg is indokolja ezt: »Ezért vagyok én, Pál, a Krisztus Jézus foglya (rabja) értetek, a pogányokért (nemzetekért).«

A hangsúlyos én személyes névmást és a Pál nevet együttesen az apostol csak hat esetben használja leveleiben. Ezzel hívja fel a figyelmet arra, hogy amiről szó van, azt Isten egyedül neki jelentette ki. (Lásd még a Kol 1,23-at!) Pálnak már a damaszkuszi úton megmondta az Úr, hogy a nemzetekhez (pogányokhoz) küldi, ezért jelent meg néki. Ugyanakkor kapott egy másik ígéretet és megbízást is: »amit ezután fogok neked magamról kijelenteni« (Csel 26,16—18). Ezt az új kijelentést és szolgálatot a római fogságban kapta meg. Ezért mondja, hogy Krisztus Jézus rabja a nemzetekért.

Az apostol nem kezdi sajnáltatni magát. Nem a jeruzsálemi zsidókat hibáztatja, vagy a rómaiakat, amiért raboskodnia kell. Ő nem a zsidók vagy a rómaiak foglya (görögben: MEGKÖTÖZÖTT), még csak nem is a császáré, hanem Krisztus Jézusnak, megdicsőült Urának a rabja! Ő vettette fogságba, Ő engedte meg ezt. Urának kezéből fogadta el élete minden eseményét. Alázatos, zúgolódástól, mások okolásától mentes magatartása eredményeként hamarosan meglátta, hogy nem hiába vettetett rabságba. Látszólag nagy veszteség érte a missziós munkát. A nemzetek apostola nem vihette tovább az örömhírt ismeretlen tájakra, szolgálata nyomán nem alakulhattak új gyülekezetek. Ezt azonban csak az emberek látták így. Isten »a nemzetekért« rabságba veti a nemzetek nagy apostolát, hogy egy addig ismeretlen nagy kegyelemről, dicsőségről, titokról ránthassa le a leplet előtte. Mindez a nemzetek érdekében történik. Az ember rövidlátó, mindig csak azt látja, arra figyel, ami az orra előtt van. Újra igazolást nyert az Úr szava: »Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim« (Ézs 55,8). »Mert bizonyára hallottatok az Isten üdvözítő rendjéről, amelyben részesített engem a ti javatokra« (2.v.). A második vers »ha ugyan (egyáltalán)« visszaadás a régi Károli szövegben pontosabb. Miért éppen Pál kapta ezt a hatalmas horderejű új kijelentést? Miért nem azok, akiket fő-fő apostoloknak tartottak? Pálnak nem valami öntelt, önkényes lépéséről van szó? Milyen alapon meri ezeket mondani? Ezek a kérdések bizonyára felmerültek kora hivő zsidóságában. Legtöbben még azt is nehezen vagy egyáltalán nem tudták elfogadni, hogy a nemzetek (pogányok) beoltattak a szelíd olajfába (Róm 9-11. fej.). Jakab és a vének szavai ezt jól szemléltetik: »Látod, testvérem, milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan rajonganak a törvényért. Rólad pedig azt hallottuk, hogy Mózestól való elszakadásra tanítod a pogányok között levő zsidókat« (Csel 21,20-21).

Ez a hitehagyással vádolt Pál most pedig azzal áll elő, hogy semmi különbség nincs tovább zsidó és nem-zsidó között. »Kemény beszéd ez, kicsoda hallgathatja« - mondhatták Pálnak is. Mózes, amikor megkapja a megbízatást az Egyiptomba való visszatérésre és a Fáraóhoz való elmenetelre Izráel elengedéséért, akkor Izráel hitetlenségére gon21