Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám
A szobor A szüretillatú sárguló őszben motorzaj verte fel a Bakony-erdő évszázados csendjét. A kormánynál őszülő hajú férfi ül és nagy figyelemmel szemléli a fák formáját. Nem véletlenül - ugyanis a szobrászművészet mestere, és művészetének anyaga a fa. Egyre ritkul az erdő, és a tisztás után egy falu látképe. A megfiatalodó falu új házaival remek látványt nyújt. Lassan végigmegy a kis falun, amikor az utolsó ház előtt megpillant egy körtefa rönköt. Megáll. Lelki vésőjével már hántja is le a felesleges anyagot, és megszületik a régen megálmodott szobor. Bezörget a ház kapuján, és előkerül egy idősebb ember, akivel beszélgetésbe elegyedik, és a végén megegyeznek a rönk megvételében. Búcsúzása előtt megkéri, okvetlen vigyék be valamilyen fedett helyre, míg a szállítás meg nem történik. Meleg kézfogás után elindul hazafelé. Lelki szemei előtt már áll a szobor, elképzelt fenséges szépségében. Napok telnek el, mire időt tud szakítani az utazásra. Egy kisebb teherkocsit bérel és elindul. A ház előtt a kis pádon kint pipázgatva találja a gazdát, aki nagy örömmel fogadja a vendéget. Mielőtt belépnek a fáskamrába, ahová a rönköt bevitték, megszólal a gazda, hogy minden rendben van, sőt, egy nagy meglepetésben is lesz része a mesternek. Valóban úgy is történt. Nagy meglepetésben volt része, de olyanban, amitől még a lélegzete is elállt. A fáskamra egyik oldalán, szépen rendben felfűrészelve, összehasogatva találta a megvásárolt körtefa rönköt. Szóhoz sem tudott jutni, de a gazda sem, amikor megtudta, hogy nagy buzgalmával milyen nagy kárt csinált, pedig csak kedveskedni akart. Búcsúzáskor a művész elmondta, hogy elkészülte után a szobor milyen nagy értéket képviselt volna, és így csak »tűzönsíró« fává alacsonyult. Uram, engedd megismernem bölcs terveidet, és ne hagyd, hogy belevágjak azokba - többet cselekedjem annál, mint amit reám bíztál! Cs. Gy Wilhelm Busch a Paradicsomban Wilhelm Busch mondja el: Az utcán egy ember kissé gúnyosan feltett nekem egy kérdést: »On mindig Istenről beszél. De én nem látom Öt. Mondja kérem, hogyan találhatom meg Istent?« Erre én így feleltem: »Figyeljen ide jól! Képzelje el, hogy van egy időgép. Ezzel az időgéppel visszamegyek az emberiség kezdetére. Egy este sétálni megyek a Paradicsom kertjében. Ön bizonyára ismeri a bűnbeesés történetét, nemde? Nos, ott találom egy bokor mögött Ádámot, az első embert. »Jó estét, Ádám!« - köszönök neki. »Jó estét, Busch lelkész!« - válaszol. »Csodálkozol, hogy itt látsz engem?« - kérdezem, és megmagyarázom neki: »A világszínház színfalainak eltolódása folytán tévedésből kerültem ide a Paradicsom kertjébe.« »Igen - feleli -, de min gondolkoztál el annyira?« »Tudod - felelem -, gondolkozom egy kérdésen, amit egy ember tett fel nekem. Azon a kérdésen, hogy hogyan találhatom meg Istent.« Ádám hangosan nevetni kezd, majd így szól: »De hisz nem az a probléma, hogyan találhatom meg Istent. Hiszen Ö itt van. Légy becsületes, Busch lelkész, nektek inkább az a fontos, hogyan szabadulhatnátok meg tőle. Az a nehéz dolog, hogy az ember nem tud tőle megszabadulni.« 69
