Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám

így lenne, hol a hivő ember felelőssége tetteiért? Miért kap jutalmat a szolgálatáért, hűségéért? Miért szenved kárt? Miért buzdít az írás sok helyen a méltó »járásra«? Közelebb áll a görög szöveghez a régi Károli fordítás: »amelyeket előre elkészített az Isten.« A Tit 3,1-ben olvassuk a felszólítást: »legyenek készek minden jó cselekedetre«. A készség a hivő ember oldala. Istennél el vannak készítve a jó cselekedetek a Gyülekezet számára. Hogy ezekben mennyire járunk, az az engedelmességünkön, Isten akaratának keresésén és megértésén múlik. Ezért zárja így a mondatot: »hogy azok szerint éljünk«, vagy a görög kötőmód pontosabb visszaadása szerint: járhassunk.

A 11. verssel az Efézusi levél új szakaszához érkeztünk. Nekünk is szükségünk van a vers első szavának figyelmeztetésére: »emlékezzetek«. Mire is kell emlékezni? A jelenlegi »titok háztartás«, amint erre már korábban utaltunk, »az Eklézsia«, amely a »Krisztus teste« (1,22-23) igazsága, valami egészen új dolog. Urunk és tanítványainak szolgálata korlátozott volt, és az általuk hirdetett »örömhír« jellege is speciális volt, a körülmetélkedéshez szólt. Az evangéliumok és a Cselekedetek könyve erről bőven beszámol. A Pál által hirdetett »körülmetéletlenség evangéliuma« új volt. Bár az evangéliumok alapvető, általános üzenete a ma hívői számára is »szellem és élet« (Jn 6,63), mégis a körülmetélkedés evangéliuma gyakorlatához való visszatérés, amihez az egyházak a közel kétezer év alatt visszakanyarodtak, eltávolodás a ma számára adott újtól.

Ezt az újat csak úgy tudjuk igazán értékelni, ha ismerjük, hogy miben áll az újsága. A gyermek is csak akkor válik meg önként régi, kedves, agyonnyűtt játékától, ha valaki valami újat, szebbet kínál neki. Ha erőszakkal próbáljuk elvenni, vagy gúnyosan leszóljuk, annál inkább tíz körömmel ragaszkodik majd hozzá. Pál idejében ezt könnyebb volt szemléletesen megmagyarázni - bár megérteni és elfogadni akkor sem volt könnyebb, ehhez mindig a Szent Szellem fényére, a minden igazságra elvezérlő munkájára volt szükség -, mert történelmileg mindkettő jelen volt. Számunkra e néhány szónak: »mindkettőt eggyé teszi« (14. vers), ti. a zsidókat és a nem zsidó (pogány) nemzetbelieket, nincs olyan hordereje, mint abban az időben. Ezért a tények rövid történelmi áttekintése elengedhetetlen.

Az ószövetségi időkben, Ábrahámtól, az emberiség két csoportba tartozott. Vagy születés által Isten földi népéhez, Izráelhez, vagy a héber szóhasználat szerint a »gójim«-hoz, azaz a »nemzetek«-hez. Az Izráelhez való tartozás külső jele »a körülmetélkedés, amit emberkéz által végeztek a testükön« (11. vers) volt. Ehhez kapcsolódott több kiváltság, mint: Izráel állampolgársága, az ígéret szövetségei, reménység vagy elvárás, az Istenhez való tartozás - amint ezt Pál felsorolja a 12. versben.

Izráel feladata, missziója lett volna, hogy áldások csatornája legyen a nemzetek számára. Igen megkapó és mély értelmű tanítást ad ezzel kapcsolatban Izráel pusztai vándorlásának egyik állomása. A 2Móz 15,27-ben olvassuk: »Azután elérkeztek Elimbe. Ott tizenkét vízforrás volt és hetven pálmafa.« A 12 forrás (Izráel 12 törzse) fogja éltetni, öntözni, táplálni a 70 pálmafát (a föld nemzeteinek száma, lMóz 10). Ezt a képet hitelesíti Mózes énekében is: »A Felséges részt adott a népeknek, és szétosztotta az emberfiákat, megszabta a népek határait, Izráel fiainak száma szerint« (5Móz 32,8).

Izráel történelme bizonyítja, hogy a források eldugultak, és ez a kép a Messiás ezeréves földi uralmában lesz valóság.

52