Vetés és Aratás, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
Széles körben elfogadott tény, hogy a 3. evangélium és az Apostolok Cselekedetei Lukács, a „szeretett orvos” hiteles írásai- Sir William Ramsay és más szakemberek azt is kimutatták, hogy milyen fontos, a valósághoz szigorúan ragaszkodó történész volt <5. Ennyit tehát ez első három tanúról. Azért választottuk őket, mert tanúbizonyságukat elfogulalatlan kritikus nem hagyhatja figyelmen kívül sem a szerzői hitelesség, sem a korai eredet szempontjából. De ne feledkezzünk meg Máté, János és Péter tanúbizonyságáról sem, amely véleményünk szerint éppoly hiteles. Milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből a dokumentumokból? Az bizonyos, hogy rendkívül koraiak, jó részük a keresztyénség korszakának első 10 évére vezethető vissza. Ez azt jelenti, hogy korabeli írások, és úgy kell elfogadnunk azokat, mint szemtanúk feljegyzését. Hogyan mellőzhetnénk tehát az ezekből levonható szerteágazó következtetéseket? Ezt a történelem folyamán többféleképpen megkísérelték. Vizsgáljuk meg röviden a legjelentősebb próbálkozásokat! A legradikálisabb elmélet elveti az egész történetet mint szándékos koholmányt. A hozzáértő kritikusok között azonban aligha akad olyan, aki ilyen messzire menne. Túl sok ugyanis az ennek ellentmondó bizonyítékok száma. Gondoljunk csak mindenek előtt a tanúk sokaságára. Pál elmondja nekünk, hogy Kr. u. 56-ban a mintegy 500 szemtanú többsége még életben volt; és azt se felejtsük el, hogy a legrégibb feljegyzések mögött az ősegyház kollektív tekintélye áll. Aztán gondoljunk a tanúk jellemére is. Nemcsak hogy ők nyújtották a világnak a legmagasabb színvonalú erkölcsi és etikai tanítást, de aszerint is éltek, amit ellenségeik is kénytelenek voltak elismerni. Gondoljunk továbbá arra a döbbenetes változásra, amin ezek az emberek állítólagos „koholmányuk” hatására átmentek! Vajon elképzelhető az, hogy egy szándékos hazugság gyáva emberekből hősöket formálna s áldozatteljes életre ösztönözné őket, amely sok esetben mártírhalállal végződött? A lélektan egyértelműen azt tanítja, hogy semmi sem teszi az embert annyira hajlamossá a gyávaságra, mint a lelkiismeretét terhelő hazugság. Valószínű-e továbbá az, hogy még csalódás esetén vagy halálfélelem közepette sem fecsegte volna el a titkot az összeesküvők egyike sem?! Mások, enyhébb kifejezést használva, legendának tartják a feljegyzéseket. Ez azonban teljesen kizárt, hiszen amint fentebb láttuk, az iratok túl koraiak ahhoz, hogy legendák keletkezésére idő lett volna. De ha még léteztek volna is szemtanúk által lejegyzett és közszájra bocsátott „legendák”, ezekre szinte pontosan ugyanez vonatkoztatható, amit fentebb a szándékos koholmányról elmondtunk. De a fenti megsemmisítő indokoktól eltekintve, magukban, a történetek természetében rejlő belső bizonyítékok is eleve ellentmondanak ennek az elméletnek. Az olyan epizódok, amelyek ecsetelésének a legenda-költők aligha tudnának ellenállni (mint pl. magának a feltámadásnak a megjelenítése vagy Krisztus megjelenése ellenségeinek zavarba hozására), hiányukkal tűnnek ki - mint ahogy olyan helyet sem találunk, amely azt írná le, ahogy Jakabnak és másoknak megjelent. Továbbá milyen legendakovács formálná úgy a történetet, hogy Jézus Mária Magdalénának jelenik meg először - egy olyan asszonynak, akinek nem volt különösebb tekintélye az egyházban? Nem adná-e sokkal inkább vagy a szeretett Jánosnak, vagy Máriának, az Úr tulajdon édesanyjának ezt a megtiszteltetést? Vajon olvashat-e valaki az emmausi úton történtekről, vagy Krisztus Magdolnának való megjelenéséről, vagy Péter és János versenyfutásáról a sírhoz anélkül, hogy mélységesen érezné, hogy ezek nem legendák? A beszámolók oly méltóságteljesek, oly türtőztettek, a részletek oly élethűek! Mindkét elmélet végül is reménytelenül omlik össze az üres sír ténye előtt. (Folytatás és befejezés a köv. számban) 18
