Vetés és Aratás, 1980 (13. évfolyam, 1-3. szám)
1980 / 3. szám
TISZTÜNK, HOGY ISTENT DICSÉRJÜK Zsoltár 33,1-3 Citerával, tízhúrú hárfával, énekkel dicsérjük az Urat! De kicsoda? Természetesen az énekkar tagjai, és a zenei tehetséggel rendelkezők — és még ki? A felhívás Isten dicséretére nemcsak a zeneértőknek szól, hanem minden „igazaknak" és „kegyesnek". Újszövetségi nyelven ez annyit jelent: Isten dicséretére szólítja fel az Ige mindazokat, akik Jézus Krisztustól nyert bűnbocsánat által megigazultak Isten előtt, és akik készek az Úr Jézust az egész életükön át követni. Tehát nemcsak az énekkarok és orgonisták tiszte a dicséret, hanem mindazoké, akik Jézus Krisztusban hisznek. Ez azonban nem lehetséges — hangzik az ellenvetés —, hiszen közülünk sokaknak nincs semmiféle zenei adottsága! De mi mindnyájan, kivétel nélkül, tízhúrú hárfán játszunk! Ez a hárfa a testünk; Isten mint hangszert bízta ránk. Van két szemünk, két fülünk, két kezünk, két lábunk, egy szánk és egy szívünk. Ez összesen tíz. Tíz húr! Az viszont más kérdés, hogy szépen játszunk-e ezen a hangszeren. Ennek az az előfeltétele, hogy a „hangszer“ jól legyen hangolva. Azaz az egyes húrokat a megfelelő alaphangra kell hangolni. Fel vannak-e hangolva a mi hárfánk húrjai? Mert ha nem, akkor hiába próbáljuk Istent dicsérni, minden „zenélés" diszharmónia. Más szavakkal: ha életünk nem az Úr Jézusra irányul, ha nem engedelmeskedünk és nem szánjuk oda magunkat Neki, — kárbavész minden erőfeszítésünk és minden áldozatunk. Isten így szóit Saul királyhoz is: „Vajon kedvesebb-e az Úr előtt az égő és véres áldozat, mint az engedelmesség az Úr szava iránt? íme, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél" (1Sám. 15, 22). Amósz prófétán keresztül pedig így szól az Úr engedetlen népéhez: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom! Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra! Távozzatok előlem hangos éneklésiekkel, hallani sem akarom hárfapengetéseteket“ (5,21-23). íme, ilyen a mi „dicséretünk" Isten szemében, ha csak az ajkunkon szól, és nem a szívünkből! Ha Istent csak szavainkkal dicsérjük és nem az életünkkel. Csak akkor kedves Istennek a dicséret, ha szavunk egybecsendül életünkkel. Ezért kell megkérdeznünk és megvizsgálnunk magunkat: Fel vannak-e hangolva „húrjaink"? Először is a két szemünk. Hány keresztyén ember szeme csak a szálkát látja meg felebarátja szemében. Milyen sokan visszaélnek vele, mint a kísértés kapujával, amikor állandóan szennyes képeket szemlélnek. Bizony, ezek a húrok lehangolódtak! Csak akkor hangoljuk fel jól, ha Jézus Krisztusra tekintünk, ha naponkénti kívánságunk lesz: „az Úr Jézust akarjuk látni", és azt, ami Neki kedves. Ha őszintén és komolyan imádkozunk: „Uram, nyisd meg a szememet, hogy meglássam Igéd csodáit!" Hogy van hangolva a fülünk? Meghalljuk-e Isten szavát Igéjében, csöndességünkben, bibliaolvasás közben, istentiszteleten? Vagy már csak a saját szavunkat és e világ zaját halljuk? Két további húr a két kezünk. Mennyi jót és mennyi rosszat teszünk velük! Kezünk akkor van jól „felhangolva“, ha nem a haragra és gyűlöletre emeljük fel, hanem az imádságra. Ha engedjük, hogy azok a kezek használják őket, amelyeket átszögeztek értünk a kereszten. Ha kezünk minden cselekedetével tudatosan az Úr Jézust szolgáljuk. A lábak készek gonosz, istentelen útra térni, sőt a vérontás útjára is (Péld. 1,16; Róm 3,15). Márpedig ez a két „húr" csak akkor van jól „hangolva", ha azt az irányt követi, amelyet Jézus Krisztus mutat. Ha gyakorlattá válik 52
